Először a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szereztél művészdiplomát, majd Indianában tanultál, aztán a Yale-en, valamint New Yorkban, a The Juilliard School-on. Ehhez a pörgéshez képest Szombathely egy csendes kisváros. Nem vágysz vissza Amerikába?

Gyerekként mindenkinek nagyon vonzó Amerika, mindenki vágyik oda, és azt hiszi, hogy annál feljebb már nincs. Kicsit ezt én is így éltem meg, de annak ellenére, hogy kifejezetten honvágyam soha nem volt, mégis mindig sokkal jobban éreztem magam itthon. Itthon nyugodtabb vagyok, Amerikában - főleg New Yorkban - az adrenalin szint mindig egy kicsit magasabb. Bennem négy év ottlét után sem merült fel a letelepedés lehetősége. Magyarország a hazám, ez az otthonom, ide születtem, itt nevelkedtem - itt vagyok otthon. Amerika számomra lenyűgöző, nagyon szeretném majd megmutatni a gyerekeimnek és a családomnak, de nem az én világom.

2009-től művészeti vezetője és igazgatója vagy a Savaria Szimfonikus Zenekarnak. Már beszélhetünk múltról, hiszen ez a négy év elég arra, hogy beszélj arról, sikerült-e véghez vinni, amit akkor elterveztél, illetve sikeresen haladsz-e a hosszabb távra kitűzött célok felé?

Március elsején múlt négy éve, hogy kineveztek, így az ötéves ciklusomból egy év van hátra. Egyik nap átnéztem a pályázatomat, és szerencsére, amit akkor leírtam, azok a tervek - az osztrák bérlet kivételével - mind meg is valósultak.

A zenekarra ebben a négy évben az eddig soha nem tapasztalt turbulencia volt a jellemző.

Amikor megkaptam a kinevezésemet, az első feladatom tizenkilenc millió forint személyi kiadásokból történő megspórolása, csoportos létszámleépítéssel. Ez a döntés már az elődöm ideje alatt megszületett, ám ő megbízott igazgatóként rám hagyta ezt a feladatot. Így 36 évesen az első teendőként 5-6 embertől kellett megválni, abból az együttesből, ahol a szüleim dolgoztak, ahol felnőttem.... Az elmúlt négy év során változott a fenntartónk - 43 év után, elindultak az Iseumi Szabadtéri Játékok, nemzeti besorolásúak lettünk - egyetlen intézményként a városban, sőt, a Dunántúlon is csak három ilyen van. Ez egy óriási kitüntetés. Elment a karmesterünk - soha nem történt a zenekar ötven éve alatt olyan, hogy egy karmester magától felálljon, és elmenjen. Közben a Liszt Emlékév alkalmából a Sony Magyarországon egyedüliként velünk készített Liszt-lemezt, a BBC egy DVD-t készített, elindult a Hollywood Classics sorozat, ami mára egy önálló brand lett. Az egyetlen jó szó erre az időszakra, hogy turbulens.

Amikor idekerültem, többször előfordult, hogy fél házzal mentek az előadások. A zenekar saját bevétele harminchárom millió forint volt, és átlagosan évi ötven, hatvan koncertet adott. Két-három éve már évi száz koncertet adunk, a saját bevételünk több mint száznegyven millió forint lett tavaly, és ne felejtsük el, hogy ebben az időszakban, közben válság volt. Ha megnézzük a többi magyarországi zenekar saját bevételét, mindenkié csökkent. Akkor vajon mennyire teljesít jól a zenekar?

Nagyon sűrű a programunk, nagyszerű a csapat, nincsenek belső viszályok. A döntések sem egy személyben történnek, hanem amennyire lehet, beszélgetések után, demokratikus módon. Tehát lehet visszatekinteni: egy dolog nem sikerült csak, az osztrák bérlet.

Mit jelent ez az osztrák bérlet pontosan?

Ausztriában meghirdetett, ott előadott hangversenyekre vonatkozó bérletet jelent. Járunk Ausztriába, többet, mint korábban, de nem bérlet struktúrában. A cél az lenne, hogy ha létrehozunk itthon egy produkciót, akkor azt másnap Ausztriában megismételjük. Burgenland jó célpont lenne, hiszen a kilenc tartomány közül az egyetlen, akinek nincs saját zenekara. De a grazi zenekar sem tud idő hiányában vidékre jönni, tehát van itt egy olyan agglomeráció - Güssing, Oberwart, Oberpullendorf, és ide csatolhatjuk még Steiermark keleti, északi részét is - amit ki tudnánk szolgálni.  

A popzenére mondják, hogy a Beatles óta nincs új dal, valahol minden rájuk vezethető vissza. Igaz ez a klasszikus zenére is? Valahol minden mai zeneszerző belőlük merít ihletet? Lehet egyáltalán teljesen újat kitalálni?

Azért örülök ennek a kérdésnek, mert végre nagy nyilvánosság előtt is elmondhatom ezzel kapcsolatos, régi okfejtésemet. Először ami meghatározó eleme volt a zenének, az a ritmus. Jött a reneszánsz, a barokk zene, ahol a harmónia volt a legfontosabb. A klasszikus zenében - Haydn, Mozart, Beethoven - már a forma volt, aminek mindent alárendeltek. Következett a romantikus zene a dallammal: nem volt érdekes a ritmus, vagy a harmónia - a szárnyaló, mindenen átívelő dallam volt a legfontosabb. Ezek után a „tragédiája" a huszadik századi és kortárs zenének, hogy nem maradt több eleme a zenének. Ez azért tragédia, mert innentől ha bármit csinálunk, akkor vagy az előzőek utánzása lesz, vagy azt mondták, hogy a hanghatás, ami minket bármely formában ér, az adott esetben lehet zene. Ez utóbbi felé ment el a kortárs zene, amire vagy vevő valaki, vagy nem. Én nagyon nagyra becsülöm a kortárs zenét, de nem vagyok még sajnos azon a szinten - hogy a lehető legudvariasabban fogalmazzak - hogy ez nekem akkora élményt jelentsen. De azért kell ezzel óvatosan bánni, mert nem tudom, hogy mi lesz ötven vagy száz év múlva. Lehet, hogy már a mai zene lesz az, ami ugyanúgy gyönyörűnek tűnik majd az akkori kortárs zenéhez képest. Mi ápoljuk ezt, játszunk kortárs műveket: kötődünk az egykori házi zeneszerzőinkhez. Lendvay Kamilló, Kurtág György, Szokolay Sándor rendszeresen írtak nekünk dedikáltan darabot, melyeknek itt volt az ősbemutatója. Ezt a hagyományt nem törjük meg, ez ma is ugyanúgy fennáll.

Tavaly volt ötven éves a zenekar. Ha a következő ötven évre hármat kívánhatnál a zenekarnak, mi lenne ez a három?

Nos, lehet, hogy egyet is elég lenne, mert abban benne van minden. Én azt kívánnám, hogy aki ide érkezik Szombathelyre, vagy aki itt él, bennük alakuljon ki olyan kép, hogy a Savaria Szimfonikus Zenekar egy nagyon magas szintű, rendkívül értékes, egyedi intézmény. Szeretném, hogy mindenki számára minőségi élményt jelentsen kapcsolatba kerülni a zenekarral, és hogy ez a kapcsolat az egyik nagy tartópillére legyen a „szombathelyi kulturális tudatnak".

Ennek nyilván része az, hogy megmaradjon a zenekar, hogy legyen stabil költségvetése, ami nemcsak a „létezéshez elég", hanem ahhoz is, hogy tudjon minél színesebb programokat szervezni, vagy pl. hangszereket vásárolni.

Azt is szeretném, ha a városnak márkája lenne az Iseumi Szabadtéri Játékok, hiszen teljesen egyedülálló a helyszín - világszinten is - és szeretném, ha ez mindig a zenekarhoz köthető lenne.

 Összefoglalva azt szeretném, hogy legyen egy mindenki által szeretett, tisztelt, csodált intézmény, aminek minden működési eleme ezt a magas színvonalat sugallja, és ezt köszöni meg.

Mennyi idős a hangszerpark, lehet erre egyáltalán általánosságban válaszolni?

Azért nem, mert alapvető különbség van a vonós és a nem vonós hangszerek között. A vonós hangszereknél tulajdonképpen minél idősebb egy hangszer, annál inkább értékesebb, jobb a hangja. A fúvós, ütős hangszereknél pedig műszaki élettartamról beszélhetünk, ahogy egy műszaki cikknél. Ha valaminek tizenkét év a műszaki élettartama, de a hangszert 1978-ban vásároltuk, és még mindig azt használjuk, akkor az nem jó.

„Nem hallok olyan gyorsan, ahogy te játszol - köztünk nincs zene" - írja Fodor Ákos. Egy zenekar mennyire választ egy előadásra repertoárt saját kedve szerint, és mennyire szól bele a hangversennyel megcélozni kívánt közönség? Mennyire hallgatóságra szabott egy-egy előadás?

A gyakorlat az, hogy a művészeti vezető készíti el az évadtervet. A művészeti vezető általában a karmester, de nálunk én töltöm be ezt a funkciót, mert Vásáry Tamás nem tudna elég időt szakítani rendkívül sűrű, nemzetközi koncertezése mellett erre a célra. Ezért létrehoztam viszont a művészeti bizottságot, a zenekar által választott tagokkal - szólamcsoportonként egy fő - akikkel együtt döntünk.

Nagyon fontos a közönség, akiket lehet „nevelni", de megerőszakolni nem. A mi felelősségünk az egyensúly megtalálása, hogy ne mindig pl. Csajkovszkij V. szimfóniája menjen, legyen kellő számú újdonság is, de nagyon finoman kell ezzel bánni, különösen a kortárs zene vonatkozásában.  Másik oldalon nyitottunk a filmzenék felé, most pedig egy nagy terven dolgozunk: szeretnénk azt elérni, hogy a szombathelyi kötődésű könnyűzenei zenekarokkal - például Lord, Ocho Macho - két-három számot közösen elkészítenénk, és ebből csináljunk egy lemezt karácsonyra. Azt gondolom, hogy aki Szombathelyt szereti - márpedig remélem, hogy sokan szeretik - örülnének egy ilyen zenei érdekességnek.

Tegyünk egy merész váltást a beszélgetésbe, általában a zeneművek is tartalmaznak ilyet: vannak politikai, városvezetői ambícióid? Túl azon, mint amennyire egy zenekarvezetőnek lobbiznia kell a mindenkori városvezetésnél, szeretnél jobban belefolyni a helyi politikába?

Én nagyon jól érzem most magam azzal, amit csinálok. A zenekar mellett a karnevált is imádom, óriási megtiszteltetés volt, és iszonyú felelősség, hogy ennyi év után odamehettem, és megpróbálhattuk megújítani, és közben megtartani az értékeit. Óriási lehetőség a sorstól, hogy most lett kész az Iseum, most vagyok itt igazgató, megvalósíthatjuk egy nagy dolog  reneszánszát, újjászületését. Óriási, hogy ötven éves a társulat, nemzeti besorolású lett, és én épp ekkor szolgálhatom a zenekart.

Ehhez képest számomra a politika valószínű nem tudna ennyit nyújtani. Politikai ambícióm kifejezetten nincs, de mindig eszembe jut, zenekar igazgató sem szerettem volna lenni korábban. Amikor hirtelen eltávozott elődöm, Bonecz Ervin, akkor többen felhívtak, hogy nem gondolkodnék-e el ezen a lehetőségen. Először hetekig lehetetlennek tartottam, hiszen egész életemben csellóztam, nem vagyok én igazgató. Aztán elgondolkodtam azon, mitől is lehetne jobb egy szimfonikus zenekar. Beszélgettem Petró János alapító karnagy úrral, más karmesterekkel, szüleimmel, és egyszer csak kialakult egy kép: azt gondoltam, lehet, hogy jól, hasznosan tudnám ezt a munkát végezni. Ma már imádom. Kérdés, hogy a politikával kapcsolatban is így lennék-e, ha így alakulna.

Minden politika, mondhatnánk egy banális közhellyel. Hogy látod, mennyire politikafüggő napjainkban a kultúra (nem csak helyileg)? Van-e a kultúrának önfenntartó ereje, súlya, hogy ne a mindenkori politika és költségvetés „martaléka" legyen?

Az lenne az ideális - de ez nagyjából csak az ideák világában elérhető - hogy a politikától független legyen a kultúra. Ilyen nem lesz soha, tehát aki ezért küzd, az sajnos szélmalomharcot folytat. Azt gondolom, hogy talán jogos is ez, hiszen demokráciában élünk, és bizalmat szavaz a választópolgárok tömege az aktuális hatalomnak az általuk megkeresett pénz közös elosztásáról még a kultúrában is. Ha valaki egy együttes vezetője lesz, az már lehet egy politikai döntés. Azért van a pályázat - hiszek abban, hogy el is olvassa valaki ezeket a pályázatokat, és abban is hiszek, hogy van olyan ember, aki azt írja le egy pályázatban, amit tényleg szeretne csinálni - hogy lehessen dönteni, hiszen egy politikai választás sem csak a hangzatos mondatokból áll, annak kell, hogy legyen valós tartalma, de még egy szellemi burka is.

A Weöres Sándor Színház „Miért Szép?" című sorozatában láttalak, ahogy Jordán Tamás által válogatott József Attila versekhez hoztál csodás zenéket. Vannak még ilyen „fűszerek" az életedben?  Örömmel teszel eleget ezeknek a kisebb, ám mindenképp értékes, érdekes felkéréseknek?

Igen, és imádom. A „Miért Szép?" egy nagyon jó ötlet, főleg azért, mert mindegyik más. Egy példát mondok, hogy mennyire képtelen szituációk, helyzetek vannak, amiket ebben a műsorban felszínre lehet hozni: nagyon régóta tudom, hogy a Mátrix című film és Verdi Requiemje között van egy kapocs. Ha elmondom egy barátomnak, az jó dolog, de hogy ezt elmondhattam egy ekkora közönség előtt, ahhoz a „Miért Szép?" kellett. Remélem, hogy élvezték annyira, mint amennyire én örülök ennek.

Hogy mi a kapocs? A zenei periódusok mindig páros üteműek, nyolc, négy, vagy tizenhat, de legalább kettő. A Mátrix című filmben, amikor a macska kétszer megy el ugyanott, akkor tudjuk, hogy most „belenyúlnak" a rendszerbe. A Verdi Requiem legvége egy monumentális rész, ahol mindenki rendkívül határozottan játszik, olyannyira, hogy Nekem kezdettől fogva a kinyilatkoztatás szó jutott róla eszembe. A kinyilatkoztatás pedig isteni eredetű, megkérdőjelezhetetlen. Mielőtt ez a rész, a kinyilatkoztatás jön, azelőtt az történik, hogy vannak négy ütemes tagozódások, két ütemesek, aztán egyszer csak egy három ütemes -  én úgy gondolom, hogy Isten itt „nyúlt bele" Verdibe. Teljesen döbbenetes ez az egész, az ember úgy érzi, hogy most valami rendkívüli történt, mintegy megbomlott az egész mű, az elmúlt egy órában először van páratlan ütem. Ezt pl. elmondhattam a „Miért Szép?"-ben, ahol mindig más a tematika és ezekről az érdekes dolgokról máshol nem lehet beszélni.

Az újdonság most, hogy a verseket és a zenét ötvözzük: én keresek Jordán Tamás verseihez zenét, vagy ő keres az általam keresett zenékhez verset. Tényleg nagyon izgalmas, a képzőművészet pedig, ami ott szintén megjelenik, lenyűgöző.  

Mi a véleményed a mostanában  futó tehetségkutatókról, zenei megmérettetésekről? Kérdezem ezt annak kapcsán, hogy a szimfonikusok is előszeretettel dolgoznak együtt egy-egy koncert erejéig ezeken feltűnt tehetségekkel (pl. Radics Gigi, Király Viktor).

Nem követem napi szinten őket, de akaratlanul is hallom. Radics Gigiről elmondhatom, hogy a Magyarországon tehetségkutatókban fellépett előadók közül ő kiemelkedik, teljesen más dimenzió. Nem azt mondom, hogy nincsenek rajta kívül jók, de ő teljesen más. Viszont hiába mondanám néhányról, hogy szörnyű, sajnos ilyen a világ, és ezt megváltoztatni nem lehet. Ha az ember emiatt frusztrált, akkor saját magának árt ezzel. Amit sajnálok a tehetségkutatókban, az a becsapás. Azt hiszi a közönség, hogy azt mondja a zsűri mindig, amit gondol, és hogy a továbbjutás tényleg attól függ, hogy hányan telefonálnak, és hányan küldenek smst.

Van egy nagyon aranyos, konkrét példa, amikor az egyik zsűritag ecsetelte az egyik résztvevőnek, hogyan jutott eszébe, hogy énekeljen, hallotta már egyáltalán valaki énekelni? Van magának egyáltalán hangszála? Szóval a legdurvább dolgokat mondta neki, és akkor szóltak a „fülére", hogy az egyik műsortámogatóhoz köthető az adott ember. Ekkor jött egy „habár"... és az addigiak ellenkezője. Ettől függetlenül: aki a döntőbe odakerül, ők azért mind jók. Viszont sajnálom őket, mert ennyi fellépés nincs, ahány tehetséget ezek a műsorok kitermelnek, és egy év múlva megint ugyanennyi új lesz: tehát egy évig lehet menni az összes diszkóba, és kb. ennyi.

A komolyzenében pont ugyanez van. A hatvanas, hetvenes években, négyéves ciklusban gondolkodva például volt kettő-három nagy, nemzetközi hegedűverseny. Aki azt megnyerte, az koncertezett folyamatosan. Most évente van öt-hat, mindegyiken nyer valaki. Világos, hogy ennyi koncertlehetőség egyszerűen nincs. A nyolcvanas években  a „minél fiatalabb, annál érdekesebb" volt az irány, de ennek is hamar vége szakadt, ugyanis mondjuk 6 éves kor alatt egyszerűen nem lehet bizonyos dolgokat megoldani, eljátszani. Hat évesekből meg tucatszám „termelték ki" a tehetségeket. A kilencvenes évektől napjainkig eljutottunk oda, hogy csinálj mindent magadtól, keress szponzort, fektess be. Több ezer dollárért fotókat csináltatnak, felveszik saját kiadásban a cd-t, megveszik hozzá a zenekart, és a termet. Megfizetnek egy ügynökséget, aki elintézi, hogy legyen teltház a koncerten, hogy a New York Times írjon róla - és hogy mit írjon -, amit egy matricával majd ráragasztanak a lemezre, hogy ezt írta róla a New York Times. Ez mind pénzkérdés, és minden nagyon jól működik, egészen addig, míg ki nem húzza valaki alóluk a finanszírozást. Akkor bedől minden, mert ez mind becsapás. Volt egy olyan korszak, amikor azt futtatták, akinek mentek a lemezei, mert érdemes volt, a két dolog egymást erősítette. Elértünk a mához, ahol egyvalami számít: a kapcsolati tőke. Például komolyzenében - de így van ez a könnyűzenében is - rengetegen vannak, akik megütik azt a szintet, hogyha mögéjük rakják a megfelelő marketinget, akkor lehet belőlük nemzetközi sztár, de hiába, ha nincsenek megfelelő kapcsolataik.

Tudom rólad, ha más vizekre szeretnék evezni a beszélgetésben, akkor nem a Csónakázótavat, hanem talán az óceánt kellene megcélozni. Hogy kerül egy csellóművész egy vitorlásba?  Olvastam rólad, hogy imádod az óceáni versenyvitorlázást, és az a célod, hogy a mindennapjaidat is ez töltse ki.

Mondhatnám, hogy a véletlen útján kerültem oda, de véletlenek szerintem nincsenek. Bementem egy könyvesboltba, és a kezembe akadt a Magányos vitorlázók című könyv, ebből értesültem arról, hogy van, hogy az ember hajóval egymaga megkerüli a Földet. Ez már a boltban is lenyűgözött.

Visszagondolva, voltak jelei gyerekkoromban is már, hogy kifejezetten vonzódok a vízhez. Japánban például lekéstem egy koncertet, mert tudtam, hogy a Csendes-óceán partján vagyunk, és nekem el kellett mennem megnézni az óceánt. Utána is néztem a térképen, hogy merre induljak, de a mértékegységet már nem néztem meg: háromnegyed óra volt az út futva. Odaértem, megnéztem az óceánt, és rohantam vissza, de már lekéstem a koncertet.

Gál Csaba kürtös kollégám a Klagenfurt-i zenekarból évtizedek óta versenyvitorlázó, ott voltak a hajói a Wörthi-tavon. Kimentük, és ahogy megéreztem, hogy a szél megtölti a vitorlákat, megdől egy kicsit a hajó és elindulunk, az leírhatatlan volt. 2008-ban jutottam ki először a Vendée Globe rajtjára,  csodás volt testközelből látni a versenyen részt vevő Open 60-as, lenyűgöző hajókat, megismerni Fa Nándort és beszélgetni vele. Ekkor gondoltam arra, hogy írok ezekről a versenyekről. Tagja vagyok a Magyar Sportújságírók Szövetségének, az Aqua Magazinnak tudósítok. Ahogy egyre jobban közelebb kerültem ehhez a világhoz, még jobban erősödött az eddig is erős vonzalom. Amit lehetett a világirodalomban, mindent megvettem, elolvastam, és ahogy gyűlik a megszerzett információ, egyre erősebb a kapcsolat, és remélem, hogy a vége tényleg azt lesz, hogy egyszer majd ott leszek egyedül egy ilyen hajón, körbeszáguldom a Földet, és remélem a taktikai és egyéb „csata" közben lesz módom a naplementében vagy a napfelkeltében is gyönyörködni a végtelen óceánokon. Fa Nándor Spirit of Hungary projektjéhez a Savaria Szimfonikus Zenekar szolgáltatja a zenét, négy éven át. Nándi új hajót épít, és versenyezni készül, több transz-atlanti és kettő Földkerülő versenyen.

Hova megy egy mindig hangok közt élő ember, ha csendre vágyik, és ha messze az óceán? Vannak kedvenc helyeid Szombathelyen illetve az országban?

Igen, Szombathelyen leginkább a Csónakázótó, mert ott a legnagyobb a vízfelület. És tényleg a víz ilyen meghatározó: a Gyöngyös partján lakom, és már az jó érzés, hogy reggel kinézek, és látom. Ezenkívül a Velemi-hegység és az Őrség is kedvenceim. Akár biciklivel, akár gyalog igyekszem olyan helyekre menni, ahol minél közvetlenebbül megtapasztalhatom a természetet.

Azt mondják, hogy az a pihentető, ha valaki, amikor leteszi a napi munkát, teljesen mást csinál otthon. Nem tudom elképzelni rólad, hogy a csendes lakásban zene nélkül ücsörögsz. Van nálad olyan, hogy vége a napi feladatoknak?

Meg kell tanulni felfüggeszteni a munkát, hiszen az ember agyában még menne tovább a gondolat, de ha soha nem lazítanánk, az végzetes lenne. Véleményem szerint muszáj a koncentrációnkat tudatosan képezni, hogy legyen olyan, hogy napvége. Valamit ki kell találni, ami ezt kiváltja. Nálam ezek a gyerekek. Hazamegyek, és akkor csak rájuk figyelek, és imádok mindent, ami velük kapcsolatos.

Otthon szeretem, ha csend van, ha nem szól a rádió, de autóban mindig hallgatok valamit, és nem csak komolyzenét. Nagy Edda-rajongó voltam, de most pl. Kondor Tominak van egy Angel című száma, ami nem megy ki a fejemből. Sok mindent hallgatok ezeken kívül, Aerosmith-t, Bryan Adamst, Queent ugyanúgy, mint operákat, csodálatos komolyzenei műveket. De otthon néha kell a csend.