2015. március (kiolvashatatlan dátum)
Mivel ez egy olyan világ, hogy muszáj boldognak lenni, pláne a saját szülinapodon, megpróbáltam én is. Mindenki ezt kívánja. De senki nem gondol bele, hogy a boldogságot nem lehet kívánni? Mert minél inkább, annál inkább. Nő a távolság közte és közted, ahogy történt mindez a csillagokkal a múlt nyáron. Igaz, már télen elkezdődött, de mégis csak nyár lett belőle. Mert a télből előbb utóbb mindig nyár lesz, aztán pedig tél. Az átmenetek csupa illúziók, no meg túlzás nélkül az emberiségnek köszönhetően pusztulóban lévő fajta.

Szóval vártam a tavaszt, hisz mindig mindenki azzal vigasztalja magát, hogy az majd hozza a változást. No, de miféle változást? Ki akarja annyira azt a csodálatosnak hitt, jótékony csillámporral beszórt változást, ami lényegében éppoly illúzió, mint mondjuk az ősz? A változás is olyan, mint a boldogság. Mindkettőt hiába kell várni. Vagy megérteni, hogy egyik sem lesz, hanem mindkettő van. Mint a Tejút, aminek galaktikus porát szórja le minden télen a jól viselkedők fölé a hol?LeAnyó. Legalábbis szerettem ezt gondolni, még a csillagok elhidegülése előtt. Azóta inkább arra koncentrálok, hogy utolérjem önmagam, mert meg akarom vele beszélni, hogy most ő lesz a hunyó.

2002. szeptember 27.
Ma vettem egy felhúzhatós nyulat. Van neki rozsdás csavargatnivaló kulcs a hátában, afféle tartásjavító eszköz, hogy a nyuszi mindig büszkén álljon vagy üljön - ezt még nem sikerült eldöntenem. Lehet, hogy az oldalára fektetem, és akkor íme, az arany középút. Úgyis azt javasolja mindig, minden korban nálam idősebb, mégsem látok senkit azon haladni. Lehet, hogy csak én nézek rossz irányba, és odébb van az az út. De lehet, hogy nem. Erre ma már nem fogok rádöbbenni, azt úgyis váratlanul szokta mindenki. Jól rádöbbenni, mint az elefánt tappancsa a cirkuszi porondra. Bár az lehet, hogy dobban. És az ember döbben. Csak mi vagyunk ilyen váratlanok, és mégis mindig kiszámíthatóan lehangolóak. Nem tudom, nem tudom... Lehet, hogy inkább mégis maradok a két első verziónál. Egyszer állni, egyszer ülni fog a nyuszi. És majd rendszeresen váltogatjuk a verziókat. Ez lesz az új középút. Nem biztos, hogy arany, de sosem voltak akkora igényeim.

Fotó: Hornyák Emőke

1892. augusztus 1.
A nyár vége ezen a vidéken folyton-folyvást olyannyira elviselhetetlen, hogy a hőmérő higanyszála lassan felmondja a szolgálatot, és nekünk a parti házba kell kiköltözni. Nem bánnám, mert akkor közelebb lennék Jilhez, a hajlott korú, ám kifogástalan ízléssel rendelkező (már ami az öltözködést illeti) halászemberhez, akiről a minap mesélt nekem Mina. Ó, hogy Mina milyen lelkes volt a világítótorony kapcsán! Szegény lány, azt sem tudja mi fán terem a hörcsög, de máris messzi hajókirándulásról, és véget nem érő parti sétákról álmodozik. Micsoda csacskaság mindez. Bezzeg Jonathan megenged neki efféle hívságokat, nem csoda, hogy oly hevesen lovalja bele magát a haszontalan ábrándozásba. Így senki sem fogja komolyan venni. Tényleg aggódom...

1705. (csupán ennyi bizonyos)
Aggódásom Mina iránt csúfos véget ért. Mikor kiderült, hogy egész idő alatt csak figyelemelterelés volt ez az egész színjáték Jonathannal meg a toronnyal, mindenki akkorát dobbant, mint az elefánt. Egész idő alatt egy időgépet építettek, és csendes éjszakáikon ide-oda utazgattak a Tejút galaktikus porán át. Egy újságcikkből vált számomra bizonyossá az is, hogy hol?LeAnyó nem más, mint Mina alvajárás közben. Szép kis felvilágosodás volt! Most itt ülök a barokk közepén, amit ráadásul sosem szerettem, és ennyi év alatt csak annyit sikerült kiderítenem, hogy minden puszta káprázat, ráadásul ideig-óráig tart. Az egyetlen biztos dolog az életemben az a pár pillanat, amíg az időgép bemelegszik, és én biztosat remélve kívánom a csukott szemhéjaim mögött, hogy most már igazán megérkezzünk. De hogy pontosan hova, azt még nem sikerült kitalálnom...