Színész, zenész, elnökségi tag. Bevallom kutattam utánad, de nem tudtam, hogy zenélsz is. Facebook-meghatározással élve mióta vagy kapcsolatban a színházzal, honnan indult a szerelem?

A zenész státusz nem annyira mélyenszántó tényező, de a Soltis-pályafutásom szempontjából elég meghatározó. 2006 óta színészkedem, de ha azt nézem, mikor kerültem közelebbi kapcsolatba a színházzal - érdekes módon éppen zenészként-, akkor az a 2003-as év. A zenész posztról annyit, hogy tudok egy kicsit gitározni. (nevet) A színház egész más. Az hatalmas szerelem.

Benkő Péter Pálnak, (ma a celldömölki színház művészeti vezetője - a Szerk.) köszönhetem, hogy a színház közelébe kerültem, aki aktív tagja volt már akkor a Soltisnak. Eleinte előadásokra jártam, majd próbákra is beengedtek. Aztán amikor már elfogadták, hogy ott vagyok a bulikon is részt vehettem. Színpadra először a keszthelyi Helikoni Ünnepségeken álltam. A Vásári komédiákhoz kerestek zenészt, így kerültem a képbe. Ez volt az első fellépésem.

A Csongor és Tündének (r.: Somogyi István, 2004) nagy rajongója voltam, kívülről tudtam a szövegkönyvet. Szerettem én mindig a színházat, de a színpadi lét egy vadonatúj perspektívát nyitott az életemben. 2006-ban érettségiztem és Pécsett akartam továbbtanulni, szabad bölcsészként. Az élet azonban más lehetőségekkel kecsegtetett. Az addigi társulat, akiket csodáltam és fantasztikus előadásokat hoztak létre, széthullott. A színház vezetősége felvételit hirdetett és vadonatúj emberekkel stúdiós osztályt indított.  A mai „idősebb" generáció tetemes része ekkor került a színházhoz. A Pepét (Nagy Péter István, Zsuzsi testvére - a szerk.) úgy rugdostam el a felvételire, kiderült, nemcsak kedve, tehetsége is van hozzá. Akkor csatlakozott hozzánk Horváth Viki, Ziembicki Dóri. Pilnay Sára -, aki azóta a kaposvári színműn tanul - kicsit később kapcsolódott be a munkába, de szerves része és különleges színfoltja lett a csapatnak.  Pesti Arnold, Kazári András és Marton Márió már 9 éves koruk óta vannak a színháznál, mint gyerekstúdiósok. Beálltam én is. Összeállt egy elképesztő bagázs, megszületett a második családom. (nevet)

Egy sereg fiatal, összezárva, problémákkal, a felnőtté válás nagy kérdéseivel, színház ez magától is. Mi történt a színpadon? Milyenek voltak az első próbák, előadások, évek?

2006 nyarán Kárpáti Péter Országalmájának álltunk neki, Szabó Attila rendezésében. Mindenféle képzés nélkül kerültünk színpadra. Óriási kihívás volt, de a lelkesedés és a szorgalom, a tanulni vágyás és Attila igazán rendkívüli színészpedagógiai módszerei, na meg az „öregek"(B. Péter Pál, Bruckner Roli, Bruckner Anita, Nagy Gábor, Martonfalvi Mária) segítsége átlendítettek minket az akadályokon. Élvezni kezdtük. Ebben az előadásban már volt szerepem. Az első csodák...

Szeptembertől indult a színistúdió, az osztályvezetője Peti (Benkő Péter Pál - a szerk.) lett. Az első vizsgaelőadásunk a Körtánc címen futott. Egy előadás Schnitzler Körtánc című drámája alapján tizenévesekkel. Abszurd! A lényege: a karakterek körtánc szerűen röppennek egyik szeretőtől a másikig, szeparéból ki, ágyba be. Megtanultuk, hogy szex nélkül nincs színház. Így indultam.

Ezután jött az első nagy szerelem: Az aranyvirágcserép. Megint halálos vállalkozás volt, sőt Peti egy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott Budapesten, így ránk hagyta a darab rendezését. Megint nem egy konvencionális klasszikust választottunk. Egy fantasy kisregényt kellett színpadra állítani. Rengeteget vitatkoztunk, viszont amikor készen lett úgy éreztük, hogy ez az előadás valóban a miénk. Másfél év munka után jutottunk el a bemutatóig.

A stúdiónk harmadik éve már az Álomevőkről szólt, Deák Varga Rita rendezésében. 10 hónapon keresztül tréningeztünk, az Álomevők mégis egy nap alatt született meg. Az első sikereket ezzel arattuk. Az Álomevők egy csoda és teljes mértékben rólunk szól, helyesebben az akkori énünkről. Fiatalos, lendületes, tiszta és gyönyörű. Ilyenek voltunk mi. Nagyon szeretem a Soltisban, hogy mindig más műfajjal foglalkozunk. Minden előadásban eltérő színházi nyelvet használunk, köszönhető ez annak is, hogy sok rendezővel dolgozunk. Sok mindenbe bele lehet kóstolni. Kevés ilyen műhely van ma Magyarországon.

Milyen képzést kaptál? Olvastam én bohóctréningről, thai chiről, spirituális színésztréningről, sőt még lélektani realista kurzusról is.

Önéletrajzírás közben elszabadult a fantáziám, én neveztem el őket. (nevet) Együtt dolgoztunk Szabó Attilával, aki bohócdoktor, és zseniális dolgokat tanultunk tőle. Majd jött Csetneki Gábor és Deák Varga Rita, ők sok más mellett thai chit tanítottak. Katona Imre a commedia del'arte színészvezetésével ismertetett meg minket, Somogyi István a spirituális színház eszményképét festette fel nekünk. Aztán jött Benkő Ági, aki a kontakt- akrobatika finomságaival és érzékenységével varázsolta el a társaságot. Az a jó a színházban, hogy minden belefér, nagyon sok oldalról meg lehet közelíteni, és mi próbáljuk ezt kihasználni. Új ízeket kapunk különböző helyről érkező emberektől, sokat tapasztalt, különleges életutat megjárt szakemberekkel dolgozhatunk. Folyamatosan új dolgokat fedezhetünk fel. A színház által megismered önmagadat, a többi embert, a társadalmat és az egész világot. Gondolatokkal, érzésekkel, ideákkal találkozol. Kell, hogy legyen róla véleményed, le kell vonnod a konzekvenciát, össze kell hangolódni a többiek érzéseivel és töprengéseivel aztán át kell adnotok az üzenetet a közönségnek. A visszajelzések alapján úgy érzem, általában célba ér.

Kell-e egyáltalán definiálni vagy egyetemi végzettséghez kötni a színészetet? Mit gondolsz, szerinted mitől lesz valaki (jó) színész?

Én nem vagyok az a típus, aki hangoztatná, hogy színész, nem szeretem a homlokomra írni. Most már van papírom róla, segédszínész vagyok, de nem végeztem színművészetit. Kicsit visszatetszőnek tűnhet, de én úgy gondolom, hogy ez két külön világ. Van a Színmű, vannak a kőszínházak, és vagyunk mi, akik amatőr és önfejlesztő módon elindultak valami felé. Függetlenek vagyunk!

Nagyon sok mindent lehet színháznak és színészetnek nevezni, és úgy gondolom, hogy meg lehet tanulni ezt az egyetem nélkül is. Jó hely erre a Soltis. Kidolgozott koncepciónk, receptünk nincsen a hogyanra. Mindenki más. Különböző és furcsa emberek vannak nálunk, mindenki egy kicsit bolond. (nevet) Ez így jó, így szép. A szerelem az nagyon hamar megjön mindenkinél, viszont az, hogy alkalmas is legyen és a közösség és a színház részévé váljon, az már az egyéntől függ. Az én esetemben a beilleszkedés a csapatba nem volt nehéz, hamar átvettem a habitust és azonosultam a szellemiséggel. Viszont a színpadi lét kiteljesedése a gátlásaim miatt, igazán rögös út és még nincs vége. 3-4 évnek el kellett telnie, hogy megszokjam a színpadot. A rendezők és trénerek mindig úgy látták, hogy sok minden van bennem, de egy burok vesz körül. Nem merem megmutatni magam, nem hagyom, hogy belém lássanak. Sokáig tartogattam magam.

Mikor szakad ki a burok? Mikor volt az a pillanat, mikor nemcsak játszottál, hanem ott is voltál a színpadon?

Jött Katona Imre, hogy szeretne csinálni egy commedia dell'arte előadást: A végzetes szerelem játékát. Arra gondolt, hogy én legyek benne az egyetlen nő, Isabella, aki a szó legjobb értelmében egy jelenség. Akkor kezdődött az igazi elköteleződés a színház felé. Az ELTE-re jártam egyetemre, de a darab próbái miatt eljöttem, otthagytam. Nem is volt kérdés, hogy hazajövök. A szerep rákényszerített, hogy a hátam mögött hagyjam a gátlásaimat. A külsőmből fakadó adottságokon túl, valami olyan belső folyamatot kellett megmutatnom, ami központi és meghatározó a cselekmény szempontjából, mindezt úgy, hogy nincs sok szövegem és nincs sok színrelépésem. A szerep megkívánta, hogy flörtöljek a férfiakkal a színpadról. Akkor döbbentem rá a színház igazi hatására.

Melyik a legemlékezetesebb darabod?

A lélektani realista kurzushoz kapcsolódik, szintén Katona Imre rendezéssel futott Camus-től: Az Igazak. Ez az a műfaj, amivel mi nem nagyon szoktuk kísérletezni, inkább az elemelt, meseszerű, „szakrális színház" képviselői vagyunk. A lélektan az kőkemény, ott a saját bőrödet és lelkedet viszed a színpadra. A történetről annyit, hogy minden egy szobában történik, mi merénylők vagyunk, bombát gyártunk és meg akarjuk ölni az orosz nagyherceget. Ami bennünk és a nézőben zajlik az a történés. Furcsa, mert nagyon aktív mozgáshoz vagyunk hozzászokva. Az egész mű feszült és sokkos. Sokat fejlődtem a szerep hatására, formált engem. Dóra, a bombakészítő lány én vagyok. Érdekes, hogy mindig olyan darabok találnak meg miket, amikkel azonosulni tudunk.

Játszol most Celldömölkön, Sopronban, és hamarosan Szombathelyen is vendégszerepeltek. Sopronban éppen Bánsági Ildikóval dolgozol...

Most újra fut Asylium/Menedék című mozgásszínházi előadásunk, ami március végén Sopronban, áprilisban Celldömölkön és Szombathelyen lesz látható. Nagyon különleges darab. Ismét óriási kihívásnak kellett megfelelnem. Benkő Ági, az előadás rendezője a panzióvezető özvegyasszony, szívtelen anya szerepével lepett meg. Az Asylium, Ágival folytatott közös tréningből fejlődött ki. Fél év alatt kialakítottunk egy közös nyelvet, amiből aztán megalkottuk az előadást.  Ez megint teljesen új műfaj: bár mozgásszínház, mint az Álomevők, de a technika, amit használunk (kontakt-akrobatika) teljesen más az attitűdöt követel a színésztől. Az előadást meghívta a Weöres Sándor Színház.

Az igazat megvallva én nem járok színházba. Egyrészt nincs időm, másrészt az esetek nagy többségében csalódás. Annak idején nagyon szerettem a Krétakört, a Bárka Színház rengeteg előadását láttam, de a magyar színházi előadásokat nézve sokkal több a negatív tapasztalat, mint a pozitív. Most van Sopron, ez az első találkozásom kőszínházzal, a nagybetűs szakmával. Bánsági Ildikót és a többi színészt is nagyon megkedveltem. Azért azt tudni kell a mostani társulatról, hogy a magját a Forrás Színház alkotja, akik működésüket tekintve nagyon hasonlatosak hozzánk.

Ezek szerint el sem tudnád képzelni magad egy másik színházban, társulattal? Ennyi a rossz tapasztalat?

Amikor felkértek, hogy szerepeljek a Tigris és hiénában sokat gondolkodtam, hogy elvállaljam-e. A kíváncsiság hajtott oda. Továbbra is szerelemből akarom csinálni a színházat és nem szeretnék munkahelyként tekinteni rá. Ez hivatás a számomra.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Ezzel a kérdéssel már egy jó ideje szenvedek. A negyedik megkezdett főiskolámat talán jövőre befejezem. Andragógia szakon vagyok a NyME-n. Művelődésszervező akartam lenni, de mivel nem indul ilyen szakirány, papíron nem leszek az. A színház szeretetének átadása fontos nekem. Amit én kaptam a színháztól azt szívesen továbbadnám, és nem válogatnék, hogy kinek. Most azt érzem, hogy szeretnék elvégezni egy drámapedagógiai képzést. Azt látom a mi stúdiónkban, hogy a színházra (belülről vagy kívülről) minden embernek szüksége van. Fontos, hogy tapasztalataim szerint a tehetség nem minden, ami ehhez kell. Tehetségből elég 10%-nyi, a többi a szorgalom. A 10% az minden emberben benne van, jó lenne ezt elterjeszteni. Nagy szükség lenne rá.

Nálad mit jelent azt, hogy összhangban vagy önmagaddal?

Testi-lelki-szellemi harmónia. Ez most nagyon megvan. (nevet) Sok összetevős: kell hozzá a színház, aztán hogy fontosnak és hasznosnak érezzem magam. Az iskola, a családom, a barátaim, de főleg én magam. Kell, hogy rendeződjenek bennem a dolgok. A spiritualitás iránti érdeklődésem nem apad. Vallásos családban nőttem fel, de mikor tini lettem más irányba kutakodtam. Kerestem az utam a filozófiában, az ideológiákban aztán ezek is kiüresedtek. Valahogy most mintha visszafordultam volna. Komplexebben látom a világot. Nem vagyok vallásos, de hívő ember vagyok. Régen úgy éreztem a színház a vallásom, úgy gondoltam az Istent ott találtam meg. Egy ideje ez sem igaz, bár még mindig szent helyként tekintek a színházra. Most önmagamban keresem az Istent, és minden emberben, szerintem ez az út vezet a harmóniához. Az útkeresés nem fejeződött be. Elfogadom magam, de törekszem a jobbra. A színház mellett lételemem még a szerelem. (nevet) Ez a Nagy Zsuzsi, ilyen „sokösszetevős."