Prága valóban nem enged. A 100 tornyú város - szépsége, atmoszférája és persze kulináris kínálata miatt is - minden egyes alkalommal nagy élmény, így időről-időre visszatérünk feltöltődni. Ezúttal a márciusi hosszú hétvégét kihasználva vágtunk neki a „zarándoklatunknak".

Pénteken késő délután - a kissé fárasztó félnapos utazást követően - a szállodától metróval mentünk a központba. A Muzeum állomásból felbukkanva a már jól ismert Vencel tér tárult elénk. A Nemzeti Múzeumtól lesétálva gyűjtöttük a nap első benyomásait. A tér másik végpontjába kb. 700 méteres séta után értünk el, közben nézhettük a kirakatokat és az éttermek kínálatát.

A végén jobbra fordulva a Na Prikopé bevásárló utca a Lőportoronyhoz vezetne el minket, de a mi célunk az Óvárosi tér volt, így egyenesen mentünk. Csak követnünk kellett a tömeget, és máris az Orloj, vagyis a városháza oldalán található, 1410 óta működő időmérő szerkezet előtt találtuk magunkat. Minden hatvanadik percben megtelik a tér, mert az óra a felső részében lévő ablakokban elvonulnak az apostolok.

A tér közepén Husz János szobra áll, mellette pedig sülnek a finom prágai sonkák, melyet borsos áron adnak. Kezdtünk nagyon szomjasak lenni.... Első sörös próbálkozásunk a híres U Zlateho Tygra (Az arany tigrishez) volt, ami Prága leghíresebb és bizonyára leghangosabb kocsmái közé tartozik. Nem tévednek az útikönyvek, amikor azt írják: „Az ötven férőhelyes kocsmában a kapunyitás után három perccel már telt ház van - minden nap. Későbbi időpontban az embernek szinte esélye sincs..." Mi azért bemerészkedtünk, tettünk egy kört a zsúfolt ivóban, ahol egy szabad hely sem volt... Megnéztük a falon Bill Clinton, Havel elnök és Bohumil Hrabal itt készült közös fotóját és lógó orral továbbálltunk. A Károly híd felé indultunk a „hangya-útvonalon". Áradtak a turisták, pedig még nincs is igazán főszezon. A hidat már esti szürkületben értük el.

Mivel nemcsak szomjasak, hanem éhesek is voltunk, így még a híd előtt dobtunk egy jobbost, és egy szintén már bevált helyre, az U Rudolfinaba (A Rudolfínumhoz) igyekeztünk. Ez a kocsma is tele volt, a főpincért kedvesen megszólítva azonban megkaptuk a két foglalt feliratú asztal egyikét. Az étteremben kizárólag cseh nyelvű étlap létezik, de mi felkészültek voltunk: kis turistaszótárral érkeztünk! A szomszédos asztalon egy ínycsiklandozó csülökre lettünk figyelmesek. Gyors döntésre jutottunk: Koleno! A tormával, mustárral, uborkával, paprikával és vöröskáposztával körített csülök kétemberes (erre fel is hívta a pincér a figyelmünket) és csakúgy omlik a szájban. Mennyei volt, ahogy a csapolt Pilsner Urquell is! A vacsora után jól esett a séta a Károly hídon.

Szombatra 110 koronáért napijegyet vettünk, mellyel az érvényesítéstől számított 24 órán belül kötetlenül igénybe lehet venni valamennyi tömegközlekedési eszközt. Ki is használtuk! A reggeli után sétáltunk egyet Vyšehradon. Sütött a nap, de csípős hideg volt. Megnéztük Libuse és Premysl szobrát (a monda szerint Prága alapítása az ő nevükhöz fűződik), a Szent Péter és Pál templomot és egyik nagy kedvencünket, a sajátos hangulatot árasztó, szépséges temetőt, melyben cseh hírességek különleges sírjai sorakoznak. Itt fekszik például Dvorak, Smetana vagy Capek.

Lesétáltunk a 17-es villamoshoz, mellyel elmentünk a Nemzeti Színházig, ott átszálltunk a 22-esre, és nagy kanyarokat véve felkapaszkodtunk vele a Hradschinba, vagyis a várba. Szomjaztunk...így kicsit tovább mentünk és csak a Strahovi kolostornál szálltunk le, és célba vettük a Klasterni Pivovart (Kolostori serfőzde). Szerencsénk volt: éppen megürült egy asztal. Az arcra Martina Navratilovára hasonlító pincérnő nem volt túl lelkes, de a helyben főzött Szent Norbert sör remek volt! Még két orosz fiatal ült az asztalunknál. Arcukon látszott, hogy találgatják, vajon milyen nyelven beszélünk. Aztán nem bírták tovább és angolul megszólítottak. Válaszoltam és hozzáfűztem: „Nyikto nye otszusztvujet"... ezt aztán nem tudták mire vélni, láthatólag a sör hatásának tudták be, de angolul megmagyaráztuk, hogy az iskolában oroszt tanultunk, és így kellett jelenteni a tanárnőnek. Erre a két moszkvai mosolygott, koccintottunk: „Na zdaróvje!" Hamarosan elhangzott a „Do svidaniya" is, mert számunkra kezdődött a kultúrprogram.

Átmentünk a Hradschinba, ahol „maly", vagyis kis körre jogosító jegyet vettünk, ami turistabarátnak mondható, hiszen 250 koronáért négy nevezetességet lehet vele megnézni, és 2 napig érvényes. Miután a Szent Vitus székesegyházat, a Királyi palotát, a Szent György kápolnát és az Arany utcácskát abszolváltuk és lesétáltunk a várlépcsőn, ismét korgott a gyomrunk. Ezúttal az általunk már szintén jól ismert Újezd utcában található U Svejku (A Svejkhez) éttermet kerestük fel. A matrózra emlékeztető főpincér kedves mosolyú, ha kell, németül, angolul - de akár oroszul is - jól kommunikált, a rendelés felvételekor még magyarországi utazásairól is beszámolt nekünk. Aztán érkeztek a pilzenik és hamarosan a kifogástalan disznósült knédlivel és párolt káposztával is az asztalunkon pompázott.

Ebéd után még megnéztük a kommunizmus áldozatainak emlékművét, majd egy pihenő erejéig visszamentünk a hotelbe, hogy aztán újult erővel vághassunk neki az utolsó itteni esténknek. Ehhez igazán méltó helyet választottunk: az U Fleku-t, Prága legrégebbi sörözőjét, ahol már 1499-ben is sört mértek. Telt ház fogadott minket, az utcán és az előtérben is álltak. Merészen bementünk, és a közömbösnek ható teremfőnök 2 percen belül leültetett minket. A sarokban egy angol ült a barátnőjével (velük egyébként háromszor is összefutottunk prágai tartózkodásunk alatt), mellette egy igen jóképű középkorú olasz, de voltak oroszok, japánok és természetesen magyarok is. Máris hozták a helyben főzött, csodás hab koronázta barna sört és megérkezett a Becherovkát kínáló pincér is, aki olyan ártatlan arcot vágott, miközben felénk nyújtotta a tálcát, hogy egyszerűen nem lehetett neki ellenállni.

Minden nagyon jól szervezett volt. Az ételeket is hamar kaptuk: A legbevállalósabb közülünk egy „Utopenec"-t (vagyis egy vízbe fúlt embert) rendelt, learatva ezzel a pincér elismerő tekintetét. Ez egy szafaládéhoz hasonlatos, ecetes lében pácolt cseh kolbász, hagymakarikákkal tálalva. Aztán újabb sörök érkeztek.

Idősödő zenészek járták felváltva a termeket, minden nemzetnek a saját nótáit játszották, nekünk az „Az a sze, az a sze, akinek a szeme ke..." jutott. Miután a mellettünk ülő német házaspár távozott, egy erősen kapatos svéd fiúcsapat lett az asztaltársaságunk, így hamarosan a „Dancing Queen" is felcsendült. „Ej, de jó kis este ez!" - gondoltam magamban. Lassan fizettünk és elindultunk a szálloda felé: Egy „Prága by night" még belefért, mielőtt elment volna az utolsó metró.

Vasárnap reggel ismét az Óvárosi tér volt a kiinduló pont. Az elegáns üzleteiről híres Parizska utcán át a Josefovba (a prágai zsidó negyedbe) igyekeztünk. A 300 koronás kombinált jeggyel 6 nevezetességet lehet felkeresni, köztük a Pinka zsinagógát, melynek a falát a holokauszt során elhunyt cseh zsidók nevei borítják, a Régi zsidó temetőt az 1609-ban elhunyt Löw rabbi sírjával és a Ceremóniatermet is. Itt a Cervena utcában kézműves portékákat lehet venni.

Elmentünk az Óvárosi tér közelében található kis piacra is, ahol gyümölcsöt, édességet, ajándéktárgyakat árulnak. Mivel dél volt, éttermet kerestünk, egyszer csak egy szűk utcában haladva emléktáblára lettünk figyelmesek: „Itt lakott Görgey Artúr" és mindez a március 15-i hétvégén!

Most a turistaútvonalon ültünk be egy étterembe, a szervízdíj is ennek megfelelő volt, de a prágai sonkával és káposztával töltött palacsinta és a Staropramen is ízletes!

Az utolsó sörök elfogyasztása közben már nosztalgiáztunk, és a következő ide utat tervezgettük. Mi is éreztük: „Prága nem enged el".