Mielőtt elkezdett eredni az eső, végtelennek tetsző csönd volt. Hosszú órákon át nem lehetett mást látni és hallani, mint a mozdulatlan csendet. Olyan súllyal nehezedett a késő délutáni levegő minden egyes pilledtsége a világra, ahogy egy éhes csiga veti rá magát a friss, vizes fűre. A légyzümmögés mögött elnyújtott mozdulatok, a vonat sínjeinek forrósága, a tó szárazsága, a kiszáradt fű jajgatása és a szomszéd macska hangos szuszogása (beteg volt szegény) volt minden, amit érzékelt. Ahogy feküdt ott a porban, és nem bírt gondolkodni - nyáron sosem tud, az az évszak egyáltalán nem arra való. Hogy mire? Ezen gondolkodott volna, ha mondjuk ősz van, vagy tél. De akkor meg van épp elég más dolga az embernek. Neki legalábbis. Szóval, ahogy feküdt ott a porban és készült meghalni a melegben (mert abban a melegben csak azt lehet), mindazon hangok és érzetek mellett, amik körülötte zajlottak, egy újabb esemény „vette kezdetét".

A kavicsok ropogása valami közeledtére figyelmeztetett, bár a minősége egy figyelmeztetéshez elég csekély volt, nevezzük inkább puszta jelzésnek. Valami vagy valaki és közte egyre rövidült a tér, a fűszálakból maradt parázs elhajlott az útból, a macska nagyot prüsszögött (beteg nyálát szétfröcskölve az ő naptól gondosan védett lábszárain).

Hát így kezdődött. S így kezdődik egy találkozás ma is. Éppoly esetleges idétlenséggel, hétköznapi szokatlansággal, vagy bizarr semmisséggel mint akkor, ott, a világ egy jelentéktelen szegletén.

Az elmúlt hét évben volt minden. Baba a polcon, ágy alatt lakó szörny, esti eledel és hajnali fénysugár. Az órákon át tartó csillagbogarászás közben vágyódott más galaxisokba, de legalább a Tejút másik szélére; a kergetőzés közepette pedig sokszor a föld alá, vagy egy-egy fa tetejére. Az idő elmúlik, de hogy hova, no azt nem sikerült megfejteni, mindenesetre visz magával mindent. Nekünk pedig nem marad más, mint a hamis emlékezés egy sok évvel azelőtti délutánra, ami talán meg sem történt.

Ez nekem nem tetszik! - mondta, majd becsukta a könyvet, és nevetett egy jót az olvasottakon. Ki a fene akar baba lenni egy polcon? Ha jobban belegondol, arra a következtetésre jutott volna, hogy az, aki mondjuk baba egy szemeteskukában. Az, bizonyára szívesebben lenne egy polcon. Kivételek persze mindig vannak, de ez jelen esetben nem igazán számít. Ami számít, az nyáron a por és a meleg, télen pedig a Karácsony.

Azzal a lendülettel, ahogy a bokrok mögül kiugró szörnyek elől tudott menekülni, most felpattant a karosszékből, és az ablakhoz sietett. Becsukta. Kinyitotta. Újra becsukta. Így szokta beengedni a fényt azon ritka alkalmak egyikén, amikor úgy érzi szüksége van rá. És a fény, mint egy végtelenül türelmes barát, szó nélkül besétál. A zenelejátszó elindítása sem okoz gondot, így hamarosan kész a hangulat. Az a hangulat, amit majd szépen felhasznál ahhoz a számtalan dologhoz, amit tulajdonképpen már tegnap lajstromba vett. Megszámozni fölösleges bármit is, hisz mit ér egy számozás és az időrendiség, ha visszatekintve nem olyan sorban jutnak az ember eszébe a dolgok, ahogy azt egykor szerette volna intézni.

A polccal kezdi. Igen, mindenképp. A polc menthetetlenül halálra van ítélve. Szegény lakói - gondolta, de nem komolyan. A lágy, kellemesen meleg szél beugrált a bútorok közé, keresztül csipkés ruháján, és lesuhant a folyosón. Végre egy kis mozgás. Nyáron olyan, mintha soha semmi nem mozogna. Nem moccan a levegő, földbe gyökereznek a gondolatok, elolvad a remény. Ahogy most is. Ahogy most is, éppen... hagyjuk azt a polcot. Hagyjuk a babát, aki olyan rendíthetetlenül mered előre szép porcelánszínű fejéből, mintha a tekintetével világokat képzelne maga elé. Porcelánvilágokat, ahol minden olyan törékeny, hogy a legjobb csupán nézni mindent, nem megérinteni. Milyen bölcs ez a baba, és milyen buta szegény. Csak ül itt és képzeleg magában... Mennyi mindent kellett volna elintéznem még ezelőtt a gondolat előtt, a fenébe! Majd legközelebb. Talán holnap. Akkor közelebb leszünk az őszhöz.

Persze, úgy lesz! - mondta, aztán szélsebesen levágtatott a lépcsőn. A magassarkú cipő kopogása a rozoga, de annál barnábbra festett faléceken a nyári vihar előtti dörgésre emlékeztette. Bár ez nem volt különös, hisz azóta a hét évvel azelőtti nyár óta szabálytalan rendszerességgel lepték meg emlékei; annak a különös melegnek a történései. Hisz mindenképp a meleg volt az oka. Hibás? Hibás nem volt senki, de az oka mégiscsak az a meleg nyári nap lehetett mindannak, ami akkor történt, s történik azóta is...