Nem mondom, hogy attól véres a lábam (ami jelen esetben a szívem), mert török gyerek megvágta. Sokkal inkább attól, hogy a magyar gyerek nem gyógyította be. Ezt a magyar gyereket hívhatjuk magyar labdarúgó válogatottnak, de leginkább Egervári Sándornak.

Gyorsan tisztázom az elején: szeretem a labdarúgást, s mint minden magyar, a kis sikereknek is tudok örülni, sőt, ezektől akár túllelkesülni. Nem mondanám, hogy az utóbbi évek leszoktattak a fociról - általában leülök a tévé elé, s megnézem az aznapra elrendelt vizuális gyomorgörcsöt. Ilyenkor beleolvadok az átlagba - mindenhez értek, tudom a jó megoldást, hogy ennyi pénzért nem úgy kellett volna, s hogy ezek a magyar virtusból simán kiveszik a "t"-t, az "i"-re meg nem pontot, hanem vesszőt tesznek. 

Mert bizony, egyfajta makacs vírus az, ami bénítja a magyar labdarúgás "szoftverét", akármilyen ápdétekkel hozza naprakészre a mindenkori szövkap. Az ápdét lehet taktika, vagy új arc a labdát kergető "nemzeti bitseregben" - a működést kevésbé befolyásolja. Rontani sokat nem tud rajta, javítani pedig még kevésbé képes, mint rontani. Magyarán adott egy mag, egy merítés, akikből a mindenkori hadrend felállítható az ellenfél erejének és a kitűzött cél elérésének ismeretében.

Ez az a pont, ahol a szövkap személye meghatározó. Mert a merítés nagyjából konstans. Itthon felbukkan egy-két játékos, akinek jobban megy az átlagnál, s mint fehér holló, rögtön a válogatott "faágán" találja magát. Külföldről pedig nagyrészt az epizódszereplős vagy kiscsapatos legionáriusaink birtokolják (vagy bitorolják) a posztokat.

A szövkap nem focizni tanít, hanem az egyén erősségeit próbálja "összeadni", csapategységbe kovácsolni. Összhangot teremt a zabolázatlan, kreatív csikó, és a megfontolt, ám egyszerű "faék" között. Egyensúlyt a szertelen száguldás és a túlbiztosított tökölés között. Pontosabban teremtene! Mert csikó nagyon nincs, tökölés viszont annál több van. Ha bornírtak lennénk, azt mondanánk: ebben ki is merül szinte a csapategység.

Épp ezért sok múlik azon, mennyi kurázsi van a mindenkori szövkapban, akinek nyilván ezerfele kell megfelelni: szövetségtől a miniszterelnökön át, a szponzorokig. S persze a szurkolónak, az ezerfejű Cézárnak, a legvéresebb szájú ítésznek. Íratlanul is neki a legjobban. Mert a szurkoló imádni képes egy fineszes megoldást, de abcugot kiált a lelketlenség és a kilátástalanság láttán. Kedden este pedig abcugolt rendesen... S ebben a kilátástalanságban a legfájóbb a gyávaság, a félelem és a kishitűség volt. Mindaz, ami évtizedek óta jellemzi a magyar labdarúgást...

Mindaz, ami megszülte a "tisztes helytállás", a "tisztes vereség" és egyéb, a kudarcot "tisztára mosó" fogalmakat, ami a válogatott, illetve akármilyen PROFI égisz alatt pályára lépő csapat vezetőjének kommunikációs repertoárjából kifityeg. A vereség megmagyarázása a gyávaság kinyilvánítása. Ezért döbbenek meg önmagukat profi edzőknek valló emberek nyilatkozatán, akik képesek az első és az utolsó percben kapott gólt túlmisztifikálni, annak egyfajta baljós jelentést adni. Holott annyira közhelyes, hogy épp ezért súlyozottan igaz: a meccs a kezdő sípszótól a befejező sípszóig tart, s közte minden perc egyenértékű! Az első ugyanúgy, mint a hosszabbítás ötödikje. A játékosnak nincs felvezető és levezető öt perce. Neki a két sípszó közt kell "meghalnia" a pályán, az edzőnek pedig erre az időszakra kell úgy tekintenie, ami alatt az általa kitervelt taktika megvalósítható. A többi mind a szurkoló etetése. Terelés, megtévesztés, kézmosás. Ehhez szoktattak minket immár évtizedek óta, ezért lassan már fel sem tűnik az infantilis magyarázkodás, és a szó szerint beszari taktika preferálása a félsikerek és kiskudarcok érdekében.

Érintettem a magyar virtust. Nem akarom a nemzeti öntudatot belekeverni, de ma egy állampolgárnak a magyarságát megélni és kifejezésre juttatni felér egy jobbikos bélyeggel. Mocskos szélsőjobbos nacionalista féregje... Patetikus leszek: egészséges nemzeti öntudat nélkül egy "profi zsoldos" sem fog megszakadni a pályán. Nem érzi a súlyát, nem jelent neki semmit, vigyáz a lábára, mert a lóvét az orosz vagy a német kenyéradójától kapja. Alibizni meg jó a válogatott, nem akar ő már itt az égbe menni. Mi motiválná? A nemzeti öntudat nyilván nem, azért nem fizetnek... Más nemzet "vért iszik" ellenünk - hazafiságból, mostmegmutatomságból, nekünk meg liberócserés a taktikánk és a mentalitásunk. Eztússzukmegszerű. Ha sikerül, lehet boldogan blődségeket nyilatkozni. "Ha tudtuk volna, hogy Böde Dániel gólt szerez, már hamarabb beküldjük." - nyilatkozta meccs után Egervári Sándor. Kéztördelős, klimaxos vaker. Valahol a tudatosság sutba dobásának kinyilatkoztatása. Ha tudtuk volna... No de miért nem úgy lép pályára a mindenkori válogatott, hogy TUDJA?!! Miért ad hoc jellegű az egész produktum?

Minden szurkoló látta, igazán akkor emlékeztetett labdarúgásra a produkciónk, amikor két csatár volt a pályán, amikor az ellen szinte megzavarodott, s amikor pár percre sikerült uralnunk a meccset. Miért nem nyertes mentalitással megy ki már eleve mindenkor ez a csapat? Egervári persze mondhatja, hogy sosem voltunk még ily előkelő helyen a világranglistán, és rég volt ekkora "sanszunk" második helyet fogni a csoportban. A tények makacsak, s kénytelenek vagyunk azt mondani: sajnos igaza lenne! S ami abszurddá teszi az előző mondatot, az, hogy a hangsúly a "sajnos"-on és nem az "igaza van"-on van! Mert ki akar vajon ilyen kishitű, harapni nem, csak visszafogottan ugatni képes válogatottat viszontlátni a VB-n? Nem az a siker, hogy döntetlent játszottunk egy - talán legnagyobb - válságát élő török válogatott ellen, hanem az a kudarc, hogy nem nyertünk!! S ez még tetézve is van azzal a "nyugtatással", hogy nálunk magasabban jegyzett csapat az övék.

Ez a "megnyugtató" magyarázata annak, ami kényelmessé teszi a jelenlegi állapotot és félsikerek elérésére "predesztinálja" a válogatottat. Az igazi sikereket majd akkor várhatja, ha képes lesz önmagát ostorozni, s kinyilatkozni: győzni mentünk, így is álltunk a mérkőzéshez, mégsem sikerült. Legközelebb lesújtunk, mert a siker bennünk van! A játékunkban, a mentalitásunkban!

Addig viszont felrakhatjuk azt a lemezt, amiről ad libitum puffognak az önbizalomhiányra utaló frázisok. S hiába megy Madocsai Messi az égbe, az (örök) vesztes mentalitás félsikere sosem lesz annyira édes, mint amennyire a valós sikeré lehetne.