Mikor, s hogyan illeszkedtél bele a színházi világba?

Nehezen fogalmazok, nem mindig találom a pontos szavakat, valószínűleg ezért foglalkozom mozgással. (nevet) Otthonról hoztam magammal az irodalmat és a zenét, majd 14 évesen kerültem a Pesti Barnabás Gimnázium irodalom-dráma tagozatára. Ott találkoztam későbbi mesteremmel, Uray Péterrel, aki a mozgástanárom lett. Érettségi után stúdióztam, tánckarban táncoltam, és közben Uray Péterrel dolgoztam. Ő közben szépen kinevelt engem arra, hogy ne csupán táncos színész legyek, hanem arra is, hogy hogyan kell ezt tanítani, mi ennek a metodikája. Bennem volt igény és úgy tűnik érzék is, hogy elmozduljak ebbe az irányba. 10 évet dolgoztam aztán a Keleti István Művészeti Iskolában, mint mozgástanár. Elmentem egyetemre is, történelem tanár végzettséget szereztem. Közben diákszínjátszóztam, és itt kapcsolódik egybe a színházzal ez a folyamat. Idővel hívtak koreográfusnak Nyíregyházától Szegeden át Tatabányáig. De mégis hogyan kerültem én a Soltisba? Két évvel ezelőtt eljöttem a fesztiváljukra (Soltis Lajos Országos Színházi Találkozó- a Szerk.), elhoztam a Parlando című előadásomat, amiben én is táncoltam. Itt, Celldömölkön nagyon megszerették, hívtak tréningre, aztán táborba, végül felkértek arra, hogy készítsek előadást. Leginkább tanárnak vallom magam és legkevésbé rendezőnek.

A Trainingspot Társulat és a Teleszterion Színházi Műhely milyen szerepet játszott az életedben?

A Trainingspot Társulat- melynek egyik vezetője, színésze és koreográfusa is vagyok- úgy kezdődött, hogy nyaranta tanítok a felvidéki színjátszó táborban, ahol 2007-ben Pap Gáborral (kreatív-zene tanár, zeneszerző a Trainingspotban- a Szerk.) voltunk együtt trénerek. Az ott játszók később megkerestek minket, hogy nem tartanánk-e még tréninget, végül annyira jól működött a csapat, hogy nem hagytuk abba. Gábor adta nekünk azt a nevet, hogy Trainingspot, ami mutatja, mennyire szeretjük a tréningmunkát, hiszen az első másfél évünk telt ezzel. Együtt fejlődünk. Aztán az elmúlt öt évben sok nagy és fontos előadást hoztunk létre együtt. Sok helyről jövünk, sokféle közegből. Megtermékenyítően hat, hogy ennyire heterogén a csapat.

A Teleszterionnal a kapcsolatom jó pár éve kezdődött még Uray Péternek egy intenzív, 60 órás mozgásszínházi képzésén, amit a Komáromi Sanyival (Komáromi Sándor, a Teleszterion rendezője- a Szerk.) együtt végeztünk el, mi onnan ismerjük egymást. Hasonlítunk a Sanyival abban, hogy mindketten nagyon erős formával dolgozunk. A prózai előadásaikban is intenzív a képi világ, és jellemzi őket valami drámai sűrítés, valami balladai homály. Ez a látásmód, a megfogalmazás, a gondolatiság nagyon közel állt, áll hozzám. Majd elindult a Soltis és Teleszterion fúziója. Ez már őszi projekt, a Bűn és bűnhődéssel készülünk, melynek Sanyi lesz a rendezője, én a koreográfusa, a színészek pedig a két társulatból vegyesen kerülnek ki.

Az emberekben az a sztereotípia él, hogy ha színház, akkor verbális színház. Te éppen a másik oldalt, a mozgást képviseled. Megfogalmazódott-e már benned, hogy esetleg a szöveggel kerülj közelebbi kapcsolatba?

Külön kezelem a kettőt. Vonz a szöveg, én nagyon szeretem is, utáltak is a stúdiósaim is a Shakespeare alatt (Vagy amit akartok... címen februárban mutatkoztak be a Soltis stúdiósai, Benkő Ágnes rendezés- a Szerk.). A szöveg másra való, inkább ezt mondom. Ahogy a mozgás egészen zsigeri módon hat, azt a szöveg nem képes önmagában elérni, mert az intellektuálisan működik. A szöveg és a színészi játék ugyan tud ugyanígy „zsigerien" hatni, ám az áldottan ritka együttállás. A mozgás és a zene viszont egy tőről fakad, megéljük, nem fordítjuk le feltétlenül mondatokká, hanem hagyjuk, hogy hasson. Ezt tanulni kell. Emlékszem mikor kezdtem és láttam egy mozgásszínházi előadás felvételét, úgy voltam vele, hogy ez az, amit otthon elkapcsolok a tévében. Mégis megdöbbenve tapasztaltam, hogy értem. Persze mozgásszínház és mozgásszínház között is óriási különbségek vannak. Én az Uray-vonalról azt tudom mondani, hogy színházi a dramaturgiája és a felépítése egyaránt. Nem táncszínházat készítek. Azt szoktam tanácsolni annak, aki először néz ilyet, hogy ne pontosan megérteni akarja, hogy az a mozdulat most miért van, hanem a szereplők viszonyait és annak változásait figyelje. Ha valóban ezt teszi, a történet is láthatóvá válik, persze csak ha engedi, ha nem agyal rajta. Sőt nem kell feltétlenül mindenkinek 100%- ban ugyanazt jelentenie. A Menedékben is van négy szál legalább ami követhető, mindenkit az a szál érint meg jobban, amelyikkel valamilyen módon leginkább azonosulni tud. Neki arról fog szólni és ez így van jól. Ezért is szeretem a műfajt, mert szabadabb, sok asszociációt megenged.

Tehát akkor szerinted mozgással könnyebb kifejezni valamit, mint szöveggel? A test nyelvét mindenki egyaránt érti?

Nem feltétlenül könnyebb, talán bizonyos dolgokat pontosabban ki lehet fejezni, valahogy univerzálisabb. Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy a Sztanyiszlavszkij- színház, a lélektani realizmus, a belülről kifelé dolgozó színház az én világom. Aztán ahogy teltek az évek, megértettem, hogy nem csak ez van. Ebben a műfajban például mi kívülről befelé dolgozó színészek vagyunk. Minket ér egy akció, egy behatás, észleljük, figyeljük és elkezdjük tudatosítani. Ez nem egy veszélytelen műfaj, minden pillanatban jelen kell lenni. Amikor azt érzem én, hogy nagyon jól játszok, akkor magamnak játszok, magammal vagyok elfoglalva, nem azzal, ami történik. Az a cél, hogy jelen legyek, minden pillanatban és csak annyit csináljak, amennyit kell, nem többet, nem kevesebbet. Nem olyan könnyű ám, mint ahogyan hallatszik.

A Soltis Lajos Színház társulatával milyen volt mozgásszínházi előadást készíteni? Gondolok itt a Menedék/Asylium-ra, ami a te rendezésed.

Ők egy alom, a szó legjobb értelmében. Éppen ez volt az elején a nehézség, színházilag máshogyan szocializálódtunk. A Soltis színészeinek elképesztő fegyelme, - ami hihetetlen imponáló is egyben,- bármilyen furcsán hangzik, engem sokáig legátolt. Aztán szépen lassan megtaláltuk a közös nyelvet egymáshoz. Egyébként ez az elképesztő fegyelem teszi lehetővé az ilyen típusú előadásokat, ez nagyon pontos munka, nem lehet benne tévedni. Egy emelésnél nem lehet hibázni.

Milyen gyorsan rögzítették a mozdulatokat?

Ez mindenkinél változó. Meg kell történjen egy átbillenés, mikor már nem agyalnak. Valakinél két nap, másnál két hét. Az elején görcsöltek és öt mozdulatot is nehezen jegyztek meg. Aztán ráébredtek, hogy ide nem táncos figyelemre van szükség, hanem színészire. A jelenet szervezi mozdulatot, nem fordítva. Tehát ha a színész érti, miről szól a helyzet, a figurának mik a szándékaik benne- ami amúgy egy hosszas elemzést igényel- akkor nem fog hibázni. Ritkán szóltam bele a munkájukba. Ezek az ő mozdulataik.

Akkor ezt nem te koreografáltad?

Nem vagyok feltüntetve koreográfusként. Nem gondolná az ember, de ezek nem az én mozdulataim. Az enyémeket én csinálom jól. Ezért kell egy hosszú tréning előtte, ahol megtanulnak bizonyos szavakat ebből a nyelvből, és ezek rendszerét, majd ezekből a szavakból ők állítják össze a "mondataikat". A maguk szája íze szerint. A színész ilyenkor jól érzi a mozdulatait. Ha tudtam elegánsabb megoldást akkor beleszóltam, vagy ha a tér megkötötte a jelenetet, de alapjába véve ez az ő munkájuk.

Okkal ennyire -és elnézést a szóért,- masszív darabot választottál?

Nem így indult. Nagy segítségemre volt az egyik volt növendékem, Trainingspotos színész, Bora Levente. Ő tréningezett is velük, meg sokat gondolkodott velem, de ez a "matek" része volt. Engem például érdekelnek a mitikus hármasok. Ezekből a triókból akad is a darabban. Innentől sakkoztunk, kiket kikkel lehet összerakni, plusz színházilag mi éri meg. Ez meg már egy kicsit dramaturgia is.

Rám nagyon sokkolóan hatott a Menedék/Asylium, hihetetlen intenzív előadás. Egyszerre kikészített és lebilincselt. Milyen visszajelzések érkeztek?

Igen, ez egy erős darab, voltak, akik sírtak utána. Sok levelet kaptunk, nagyon jókat szerencsére. Legtöbben leírják, vagy megmondják, hogy nem sok mozgásszínházat láttak, de ezt megnéznék még egyszer. A premieren emlékszem kitört egy idős bácsiból, hogy ez csodálatos volt. A zenék is úgy vannak összeválogatva, hogy harmóniába legyenek az anyag intenzitásával, de úgy, hogy ne nyomják el. A Komáromi Sanyitól nagyon értő visszajelzést kaptam, annak nagyon örültem.

Neked rendezőként mit adott a Menedék/Asylium?

Sok mindent, egy új munkaformát elsősorban. Készült már megrendelésre előadásom, akkor be kellett állnom játszani és motivált a helyzet. Most rendezni kellett, bár bennem akkor éppen nem fogalmazódott meg, hogy „most akkor én ezt úgy színpadra vinném". Elkezdett érdekelni, hogyan lesz olyan előadás belőle, ami engem is érdekel és a színészeket is. Számomra és a játszók számára is fontos előadás lett a Menedék/Asylium.

Minden rendezőnek van egy lenyomata. Amikor látszik a darabon, hogy az az ő keze munkája. Tudod mi a tiéd?

Én nem igazán tudom, de mások általában meg tudják mondani, ha egy munkában benne van a kezem. Pontosan nem tudom megfogalmazni, nekem azt mondták, hogy benne van valami keménység. Ami biztos, hogy szeretem a pontos munkát, biztonságos ember vagyok. Mikor nekiálltam a Menedéknek akkor örültem, hogy itt, Celldömölkön sok „jó állapotba lévő" férfi színész van, mert szerettem volna férfias előadást készíteni, mégis, ahogy elkészült nőiesnek érzem úgy is, hogy szívós női figurák vannak benne.

Akkor te egy határozott nő vagy?

Amit csinálsz az lenyomatot hagy rajtad, ez pedig egy kemény műfaj. Ezt nem lehet finoman tanítani sem. Figyelni kell, mert történhet baleset, néha durvább, mint a katonaság. Picit bele kell törni, de hatalmas élmények vannak, az ember belefektetett energiája megtérül.

Mozgástanárnak vallod magad, kevésbé rendezőnek. De játszol is, színészként milyen vagy?

Nagyon nehéz velem. (nevet) Intellektuális típus vagyok, engem meg kell győzni. Ha a rendező esetleg következetlen, arra én felhívom a figyelmét, és annak ő nem örül. Mióta kicsit idősebb vagyok, már jobban kommunikálok... remélem. (nevet) 14 éves koromban csöppentem bele a mozgásba, ebbe nőttem bele, színházilag nagyon jó iskola volt. Másfajta figyelem kell a mozgáshoz, minden idegszálammal rajta vagyok a partneremen, partnereimen, prózai előadásban is, egyben kell lennem velük. Ezt tanultam és igyekszem alkalmazni.

Hol van neked a határ a színház és a tánc között?

Amikor táncolok, akkor a zenét táncolom. Amikor mozgásszínházról beszélek, a zene "csak" aláfestő. Más a fókusz. A tánc egy teljesen más élmény, mikor együtt vagyok a zenével, a testemmel. Színészként egészen más módon kerülök kapcsolatba a zenével.

Kell ehhez szeretni a testedet?

Nem feltétlenül szeretni, inkább megtanulni ismerni. Ehhez is tréningfolyamat kell. Az a táncosok öröme, áldott dolog, mikor az ember ténylegesen ura a testének, minden porcikájának. Nem a szeretetet használnám, abba van egy kis hedonizmus. Akinek kidolgozott teste van, annak is akad vele munka bőven. Lényeg, hogy legyen egybe vele, uralja. A színészi munka egy folyamatos tudatos munka. A pillanatban lenni. Nem lehet tévedni, mert elárul a test.

A te mestered Uray Péter volt, most van-e olyan tanítványod, akire azt tudnád mondani, hogy őt szívesen tanítanád?

Az fontos, hogy én nem vagyok mester. 10 évem a Keleti István Művészeti Iskolában azért kitermelt tanítványokat, volt, akivel például 7 éven keresztül foglalkoztam, azóta pedig együtt dolgozunk, ő Bagaméri Orsolya. De említhetném Bora Leventét, Jobbágy Katát. Ők már fél szavakból értenek. Lettek táncos- koreográfus diákjaim is. A mostani Soltis- stúdiósok nagyon jó képességűek, lenyűgöző dolgozni velük. Tanulniuk kell, bár ezen a pályán sosincs készen az ember.

Ha már mozgásról beszélünk, stílusosan nálad mi lesz a következő lépés?

Készülök egy élőzenés cigánymesével a jövő évadban. Még csak munkacíme van: Az Üvegtemplom. Lesz benne mozgás is. (nevet) Nem látszik a Menedéken, de én egy naiv ember vagyok, szeretem a meséket. Imádtam a Hamupipőkét csinálni, az is egy "első" volt. A Soltisban lehetőséget kap sok mindenki, hogy kipróbálhassa magát.

Mi a te utad?

Szeretem magam tanárnak vallani, elsősorban színházi pedagógus vagyok. Ebben vagyok otthon. Az elmúlt 10 évem erről szólt, ritkán érzem, hogy elég lenne. A színház és azon belül a mozgásszínház a hivatásom. Most úgy érzem, a helyemen vagyok és ez a legfontosabb.