„Utazni mindenki szeret". Így kezdődik első könyve, az Úti dilik fülszövege. Amikor annak idején elkezdett utazni, mindig egy konkrét cél, látnivaló vonzotta, vagy volt olyan is, amikor csupán kalandvágyból, mondhatni „felszállt az első vonatra", és ment, ahova az vitte?

Amikor én még ifjú kamaszlány voltam Vas megyében, olyan nem létezett, hogy látni akartam a tengert és akkor a szülők foglaltattak egy kellemes lakosztályt valamelyik tengerparton. Nekünk a Balaton volt a Riviéra, Budapest a Párizs, a nagy kaland: bicajon bejárni a megyét, keresztbe-kasul. Ausztriába nemhogy nem kerekezhettünk át, még a közelébe sem mehettünk, szigorúan őrizték. Később már átmehettünk a szomszédos szocialista országokba - „cseszkóba, jugóba, a Szu-ba csak csoportosan, vagy delegációval -, ezek amolyan KGST-piacos beszerzési utak voltak, de alkalmat adtak bizonyos összehasonlításokra. Rengeteg téma hevert a lábunk előtt és egy készülődő újságírónak ez mind jól jött, vagy akkor, vagy sokkal később. Volt olyan, hogy szívesen felszálltam volna egy vonatra és leszálltam volna mondjuk Velencében, de az akkor még nem jött össze.

Úti beszámolói között szépen megfér Jeruzsálem mellett Olaszország, a kairói kockacukros dobozban nassoló csótányok után pedig egy könnyed repülés, és már landolhatunk a Maszáj Mara vadasparkban. Azt gondolnánk, hogy egy utazást megélni, az élményeket felfogni, feldolgozni sokszor hónapokig tarthat. Ennyi utazás mellett nem érzi, hogy nem maradt ideje „megélni" egy egy ilyen kalandot?

Érdekes, a friss élmények hamar elhalványulnak, az újak kiradírozzák a régieket és amíg az ember habzsolja az élményeket, nem látja összefüggéseikben a dolgokat, még nem tud leásni a mélyre. Féltem is, amikor nekiláttam az "Úti dilik" megírásának, hogy miket fogok kifelejteni? De most is az történt, ami idősebb korban lenni szokott a látással. Közelről elmosódnak a betűk, távolról pedig egyre tisztábban látunk, és egyre messzebbre. Az egyik emlék hívta elő a másikat, szinte magától szerkesztődött a kötet: bár senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, a folyó sodorja magával. És másodszor, megélni azt, ami ott maradt mögöttem, szinte izgalmasabb volt, mint amikor csak annak tudtam örülni, hogy eljutok Egyiptomba, végre láthatom a piramisokat, vagy megláthatom Jeruzsálemet, ahová többször is visszatérhettem - mint Egyiptomba is -, és az egymásra rakódott élményrétegekből sikerült kiásnom az igazán értékes leleteket.

Manapság ha valaki utazni akar, főleg Európába, tulajdonképpen ehhez csak pénz kell, és némi szabadság. Az okos telefonok és a gps világában még eltévedni sem lehet. Volt olyan emlékezetes utazása, amikor eltévedt, vagy olyan helyre, szituációba sodródott, ami különösen emlékezetes volt?

Engem már az összes utazási iroda úgy tart számon, mint a nagy eltévedőt. Minden utazásomon Alice vagyok a Csodaországban, elindulok, egyre messzebbre és hirtelen elveszítem a fonalat visszafelé. Ez is egy csodás adomány. Órákig tudok császkálni egy keleti bazárban úgy, hogy nézem az árukat, az embereket, a színeket, szippantgatom az illatokat és ezek sokkal mélyebben raktározódnak el, mintha szabályosan megnézném a kötelező látnivalókat és dolgom végeztével visszavedlenék idegen turistává. Muszáj, hogy megérintsenek hangok, hangulatok, történések, amelyek senki mással nem eshetnek meg, csakis velem. És akkor jön a neheze: hogyan találok vissza a valóságos világba? Izgalmas erőpróba. Minden azon múlik, mennyire vagyok leleményes, van-e bennem az a bizonyos problémamegoldó-képesség, amely nagyon fontos idegen országokban. Ilyenkor jól jön a mindig a nyakamban lógó mobil és egy biztos támpont, Radó Gyula, a férjem, akit a világ végéről is felhívhatok. A damaszkuszi bazárban például elfelejtettem, melyik szállodában lakom. Hívtam az én Uramat: „Gyuszikám melyik hotelben szálltunk meg?" Azt hitte, napszúrást kaptam. Mert a világ egyik legpatinásabb hoteljében laktunk, a Sheratonban.

Az Úti dilik című könyvének egyik fejezete, a „Konyhatitkok, ízes kalandok" a gasztronómia szemszögéből járja körül utazásait. „Amerre jártam, mindent végigettem, csak az osztrigát nem bírtam lenyelni"- írja. Tényleg ennyire nyitott, vagy sokszor az illem vagy az éhség vitte rá, hogy tulajdonképpen bármit megegyen?

Ha valamit látni se bírok, azt a világ összes kincséért se enném meg. Viszont hihetetlenül érdekelnek a különböző népek konyhái. Állítom, hogy alig van olyan étel, amelyiket ne lehetne jóízűen elfogyasztani. Ezt megkönnyíti az evés mindenütt másfajta kultúrája, szertartása is. Csillagos ég alatt a sivatagban, nyílt tűzön sütögetett bárányhúst enni egy beduin sátor előtt, ez egészen más, mint grillezett báránybordát enni egy ötcsillagos étteremben. Mindegyik másként érdekes, de kevesebbet tudnék az arab világról, ha a konyhájukat, csak „steril" éttermi környezetben ismertem volna meg.

Tizenéves volt, amikor Jutka barátnője már tudta, hogy írnia kell. Aztán megjelent egy cikke a Vas Népében, és ez a zakatolás - ha egy időre kicsit alább is hagyott - azóta is tart. Pedig készült divattervezőnek, filmrendezőnek, szervezett telt házas kamarazenei estet és végül, ha úgy tetszik, az utcán lett újságíró egy napszemüveges főszerkesztő jóvoltából. Nem gondolja, hogy ez a sok állomás, amik végül nem vezettek célra, hozzásegítette ahhoz, hogy végül mégis újságíró legyen?

Kimondottan hálás vagyok a sorsomnak, hogy nem a „készbe beültetve" lettem újságíró. Az újságírást nem lehet „simán" megtanulni valamilyen iskolában vagy tanfolyamon, és s aztán egy íróasztal mellett csiszolgatni a mondatokat. Utazó szakma a miénk is, át kell kelni kiáradt folyókon, meg kell mászni meredek sziklafalakat, meg kell küzdeni mindenféle akadályokkal, hogy az ember felkészüljön a hivatására és „elkészüljön". Számomra minden új útszakasz - legyen az szerkesztőség, ismeretlen táj, befogadó-vagy ellenséges közösség -, egyszerre volt kaland, tanulás, megismerése a szakmámnak, egy országnak, és saját magamnak. Ne mástól várjuk a választ arra, hogy milyenek vagyunk, mire vagyunk alkalmasak. Mindenki tévedhet, a legjobb barát is. Abból tudjuk meg, hogy mennyit érünk, amit véghez viszünk.

A kecskeméti Bermuda háromszög - színház, filmstúdió, szerkesztőség - és a művészvilág, amibe belecsöppent, mennyire adott önbizalmat, biztos alapot? Hiszen ahhoz, hogy valaki sok év után leüljön Koncz Gáborral vagy Kern Andrással beszélgetni, kell egyfajta önbizalom, széles látókör.

Szerencsém volt Kecskeméttel, hiszen felért két egyetemmel. Emberséges, tapasztalt kollégák közé kerültem, bár nem dicsérve, hanem szeretettel bírálva egyengették a pályakezdésemet, ugyanakkor a „mélyvízbe" is bedobtak. Itt születtek első, lámpalázas interjúim híres művészekkel, írókkal, nem egy közülük ma is jó barátom. Bár sokan sajnos már nincsenek az élők között. Viszont nem mástól tudom, saját tapasztalatom, hogy az igazán nagy színészek, amilyen Kállay Ferenc, Sinkovits Imre, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Mezei Mária, Márkus László, vagy Várkonyi Zoltán volt, embernek is csodálatosak voltak. Valahol ők is részévé váltak az életemnek, talán azért is, mert mi fiatal újságírók rájuk lehettünk kíváncsiak, nem a velük kapcsolatos pletykákat kellett tálalnunk mint szenzációt. Több lehetőség nyílt az őszinte, emberi párbeszédre. Ezt hiányolom a mai sajtóban.

A könyvét olvasva tudom, érzem, hogy szeretettel, lelkesedéssel csinálja, amit csinál, és egy teljes ember néz vissza a sorok közül. Egy színésztől megkérdezném, hogy van-e szerepálma, Öntől azt kérdezném, ki az, akivel szívesen beszélgetne egy kávé mellett, ha bárkit választhatna?

Istenem, Latinovits Zoltánnal. Hofi Gézával, imádtam. Sinkovits Imrével, egy üveg vörösbor mellett. Néha beszélgetek velük, furcsa, de pontosan tudom a válaszukat is a kérdéseimre. Egyszer még Kern Andrissal úgy, ahogy először vadul egymásnak feszültünk. Andris tudni akarta, mi van bennem, érdemes-e rám fecsérelni a drága idejét és elment a végsőkig „kínzásban". Én megtanultam legyőzni az ifjú titánújságírók mérhetetlen önbizalmát, hiúságát és partnere lenni a humorban, ami a fő erőssége. Ma már jót derülünk, hogy Istenem, milyen édes bolondok voltunk, azon a régi, első interjún. Enélkül neki nem lett volna legendája, nekem pedig újságírói „múltam". Most szívesen írnék többet a fiatal színésznemzedékről, sok izmos tehetség van közöttük. Viszont az a baj, hogy egyik sem dicsekedhet azzal, amivel anno Koncz Gábor vagy Kern András, hogy ők már fiatalon is híresek voltak. Most a tehetséges színészek helyét az ötperces tévésztárok foglalják el a médiában. Ajándék az, ha leülhetek diskurálni Für Anikóval, Galambos Erzsivel, Margittai Ágival, Vári Évával, Gálffi Lászlóval. De boldogan megkérdezném Kis Marit, mit csinál mostanában, és hogy érzi magát a szombathelyi színházban.