Még egy hónapja sincs a boltokban a „90 nap a Mentők közt" című fényképes dokumentumkönyv, mégis, az eladási listák élén van. Mi a titok?

Az a titok, hogy nincs titok. Klenk-Sipos Rita dokumentarista fotós felkérést kapott az Országos Mentőszolgálat akkori vezetésétől egy fotósorozat elkészítésére, mely a mentők mindennapi munkáját, életét mutatja be. Az elkészült képekből kiállítás lett, azonban Ritát olyan hatások érték -pozitív és negatív egyaránt -, melyeket nem szeretett volna magában tartani és úgy érezte, hogy a képek mellett be kell mutatnia azokat az embereket is, akik az ő „hőseivé" váltak a három hónap alatt. Miután Rita nem író, így az élményeit Szilvási Endrének mesélte el, aki a író-riporterként fogyaszthatóvá tette a történeteket, keretet szabott annak a „flow"-nak, ami Ritát érte és kikívánkozott belőle.

A könyv a mentők mindennapjait, a nyers és sokszor fájó igazságot, a mai magyar egészségügy állapotának keresztmetszetét nyújtja. Mi, mentődolgozók azért szeretjük a könyvet és végtelen hálával gondolunk Ritára és Endrére, mert emberként mutat be bennünket, nem egy egészségügyi gép, egy lélegeztetőgép, vagy defibrillátor kezelőjeként.

Nem sztárokat festett a könyvben, akik mindenkit megmentettek, hanem a csontig maró hús-vér realitást mutatja. A könyvben mindenki magára ismer, minden kollégám ugyanezeken a szörnyűségeken, gyötrelmeken, örömteli pillanatokon megy át nap, mint nap. Emberek vagyunk. Most végre egy könyv erejéig így is kezelnek.

Lehet-e szavakba önteni és meggyőzni erről a hivatásról, hogy nem maga miatt csinálja az ember? Talán ez is egy ólálkodás a hetedik ajtó körül... Mielőtt meghökkentőnek tűnne a kérdésem, szeretném közelebb hozni a gondolatomat. Egészen egyszerűen arra a reakcióra akarok rávilágítani, ami felmerül a pálya értékelése kapcsán: hogyan lehet így élni? 

Mire gondolsz? Ha arra, hogy olyan tragédiákban veszünk részt és olyan élmények érnek bennünket nap mint nap, ami elől más elszalad, akkor arra azt mondanám, hogy megszokni nem lehet, elfogadni.. talán. Együtt élni a helyzettel pedig elsősorban belső vívódások árán lehet. Mégis, ha őszinte szeretnék lenni, akkor bizony, aki a mentésben dolgozik, az adrenalin-függő. Keressük és örülünk a kihívásnak, a különlegesnek. Az élet produkál olyan extrém helyzetet, amire soha nem merünk gondolni. Ólálkodás a hetedik ajtó körül? Mi sem ismerünk minden titkot. Harcolunk az életért a magunk módján és lehetőségeinkhez mérten. Miután az esetek nagy részében hirtelen bekövetkező tragédiákkal találkozunk, így mi is intenzíven éljük meg azokat. A munkával járó életvitelt vállalnunk kell, bár ennek főként a családtagjaink az elszenvedői.

Orvosi egyetemi tanulmányaid alatt felmerült-e más szakirány választása? Esetleg elméleti területen dolgozni? 

Természetesen igen. Kevés olyan elhivatott és lelkes kollégát látok, aki az egyetem alatt is kifejezetten erre a pályára készült. Magam sokáig sebészeti szakirányokban gondolkodtam, a manualitás a mai munkámnak is szerves része - szerencsére. Később a szülészet-nőgyógyászat állt közel a szívemhez, hiszen a családorvosláson kívül ez az egyetlen olyan szakma, amiben - ha az orvos jól végzi a dolgát - akár életre szóló orvos-beteg kapcsolatok jöhetnek létre. Ez csodálatos dolog. A gyermek születése, vagy a párok gyermekhez való hozzásegítése igen nagy áldás egy orvos életében. Természetesen árnyoldalai is vannak, mint mindennek, de összességében a mai magyar ellátórendszerben ez a szakma az, ahonnan az orvos jóérzéssel, pozitívan mehet haza a családjához. Fura, de nekem a 12 év mentőmunka alatt még nem adatott meg, hogy helyszínen vehessek részt egy új élet megszületésében. Szerencsés bajtársaimnak évente akár 1-2 alkalommal is helyt kell állniuk a „bába" munkakörben is.

A kérdés második részére válaszolva: az egyetem alatt bőven volt lehetőségem a tudományos munkára, ám egy pillanatig sem fordult meg bennem, hogy a közvetlen betegellátás élményét a labormunkára cseréljem. Minden tiszteletem azoké az orvoskollégáké, akik ezt az áldozatot felvállalták a betegekért, embertársaikért.

A hétköznapi ember találkozása tanulmányi keretekben a segítségnyújtással az elsősegélyben ki is merül ...

Sajnos igen. Vagy még annyit sem látunk. Azt kell mondanom, túl gyakran fogalmazódik meg bennem, bennünk a kérdés a helyszínen: mi lett volna, ha...ezt a mondatot soha nem tudjuk befejezni. Magyarországon a laikus elsősegélynyújtás messze az elvárható minimum alatt van, gyakran még a mentőhívás is gondot okoz.

Szombathelyen olyan program indult el dr. Puskás Tivadar főorvos úr jóvoltából, ami példaértékű már most. Az, hogy a laikusok újraélesztés-oktatása hány ember túlélését és hasznos túlélését fogja jelenteni... belegondolni is szép. Ennél jóval nagyobb érték, hogy így a felnövekvő generáció nem fog félni odamenni, megszólítani, segítséget hívni a bajba jutottaknak. Így már ez a fiatal a saját gyermekét is ebben a szellemben fogja nevelni, elmagyarázza neki, mekkora lehetőség: az élet esélye van a kezeiben.

Hallottam mentős-versenyekről és érdeklődtem a versenyfeladatok felől. Igazán érdekes az volt számomra, miben lehet ügyesebb, jobb egyik mentős a másiknál. Vagy egészen másról van szó? 

Ez egészen friss történet, nagyon büszke vagyok a kollégáimra, akik bár nem a Légimentők egyenruhájában versenyeztek, mégis mindannyian a légimentésben dolgoznak, és szerencsére Magyarországon.

Röviden: idén az egyik legrangosabb nemzetközi mentőversenyt, a Rally Rejviz-t megnyerte a két orvosból és két paramedikusból álló csapat, megelőzve ezzel a világ élvonalba tartozó, mentéssel foglalkozó csapatait. A másik két magyar egység: a budaörsi és a sarkadi mentők csapata szintén kiváló eredményt ért el.

A mentőversenyeken a feladatok mindig extrémek. Mint minden orvosi szakmában, itt is cél a hibák minimalizálása, a standard, egységes ellátás, ezért az esetek nagy részében protokollok, eljárásrendek alapján dolgozunk, ez a beteg érdeke. Ha belegondolunk a helyzetbe, hogy egy gyermek újraélesztésekor, egy eszméletlen, koponyasérült, vagy akár egy tüdőbeteg ellátásakor rengeteg külső inger éri az ellátókat, sokszor minimális információ birtokában kell döntést hoznunk egy ember további sorsáról, egészségéről. Ebben a helyzetben úgy adhatunk a lehetőségekhez képest maximális betegbiztonságot, ha tényekre és megszokott eljárásrendekre támaszkodhatunk. Egy versenyfeladatban is ez az alap, azonban mindenféle izgalmas fordulattal színezik a történetet, ami változtatásra kényszeríti az ellátókat. Az extremitásokhoz való alkalmazkodás képessége a versenyek lényege.

Mindhárom közegben részt vállalsz: autóban, helikopterrel, hajón. Választhatóság vagy saját elszántság árán tudtál széles látókörbe kerülni?

Mentőautón dolgozom főállásban, az Országos Mentőszolgálat szárnyai alatt készülök oxiológia-sürgősségi orvostan szakvizsgámra. A légimentésben két éve dolgozom, azt hiszem, minden fiatal mentőorvos álma ez a kihívásokkal, izgalmakkal teli munka. A vízimentés már csak hab a tortán, harmadik éve van lehetőségem önkéntesként néhány napot a balatoni Rupert sürgősségi mentőhajón szolgálni. Bár mindhárom forma más miatt különleges, nem az a fontos számomra, hogy mivel jutunk el a beteghez, sokkal inkább, hogy a tőlem elvárható maximumot tudjam megadni annak, akinek erre szüksége van.

A sokakat érintő témát én is felhozom: a fiatal orvos szemlélete magánéletről, boldogulásról Magyarországon. Egyáltalán szükséges földrajzi helyet a mondatba illeszteni? 

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem jön szóba külföldi munkavállalás. Szinte minden nap megfordul a fejemben. Eddig a párom egyetemi tanulmányai miatt napi aktualitása nem volt. Jól érzem magam itthon, szeretem a munkám és szeretek itt élni. Egy kapcsolatban azonban közös döntéseket kell hoznunk, és ha úgy alakul, hogy ő jobb lehetőséget kap a fejlődésre külföldön, boldogan követem.

Gondol-e a szívós szakember pályamódosításra? Mi tart helyzetben?

Pályamódosításra a kudarcok esetén. Akkor napokig. Sajnos minden beteg elveszésekor, vagy ha legjobb tudásom ellenére sem tudok segíteni. Legutóbb egy nyolcéves kislány tragédiájánál éreztem azt a hordágy felett, hogy ennyi volt, ez lesz az pillanat, amikor nincs tovább. A legnehezebb feladat a mentésben, hogy ezeket az élményeket megtanuljuk úgy kezelni, hogy abból sem a szeretteinknek, sem nekünk nem lehet kárunk. Szerencsére a közeli barátaimmal, akik hasonló munkát végeznek, ezeket az érzéseket meg tudjuk beszélni, így kicsit könnyebb. A napi munkához, a koránkeléshez, örömünkhöz, bánatunkhoz a szeretteink adják a hátteret. Ha ők nem lennének, mi sem lennénk „helyzetben".

Az ember fizikai léte, életminőségének értéke miben jelenik meg az élet során?

Talán az egészség mellett a pozitív életszemlélet az, ami fontos. Magunk és környezetünk számára is könnyebb, ha az a pohár „félig tele van" és nem „félig üres". 

Mi a kedvtelés számodra? Mi nyújt kikapcsolódást? Mi jut eszedbe a 'szórakozni' szóról?

Szeretek zenét hallgatni. Javarészt a Quimby, a Vad fruttik és Ákos dalai szólnak. A színház és a Szegedi Kortárs Balett előadásai mindig feltöltenek hosszú hetekre. Ha van rá módunk, a barátaimmal kávézunk, beszélgetünk, akár telefonon is. A kosárlabdát nézni és játszani is nagyon szeretem, sajnos egyre kevesebb idő van rá. Az igazi megnyugvást egy vacsora, egy koncert, vagy egy közös filmezés jelenti azzal a nővel, akit szeretek.

Hogyan lép az ember tovább akkor, amikor úgy érzi, hogy képtelen? Amikor elveszíti önmagában a lehetőséget, fizikai akadályoztatása van ...

Minden nap lesz olyan ember, akinek ránk van szüksége, hogy túléljen, vagy javítsunk az életminőségén. Amíg eddig a felismerésig eljutunk egy szörnyű nap után, a nehéz pillanatokon a szeretteink támogatása és odafigyelése segít át, akik amellett, hogy emberfeletti teljesítményt nyújtva, a saját feladataik mellett belénk is öntenek lelket. Tehetetlen lehet... de lehetetlen?

Mi a mentőzés summája?

A hivatásunkat Dr. Felkai Tamás mentőorvos sokat idézett szavai írják le legszebben, melyben a munkánkat jellemző mindent szépséget és tragédiát leír:

"Sokak életéhez van közünk. Némelyekéhez kevesebb, némelyekéhez nagyon is sok. De nem fogják tudni a nevünket. Azt sem, hogy mit tettünk értük. A mi munkánk rejtett és névtelen..."

A másik mondat, ami eszembe jut,  a számomra legfontosabb ember gondolata:
„ A segítségnyújtás fontosabb az érzelmeknél!"

Névjegy:

Dr. Jászkuti Ákos (30)

Szegeden született, gimnáziumi, majd egyetemi tanulmányait is itt végezte. Az Országos Mentőszolgálat oxiológia-sürgősségi orvostan szakorvosjelöltje Szegeden, részmunkaidőben a Magyar Légimentő Nonprofit KFT mentőorvosa. Szentesen, Sármelléken és Balatonfüreden dolgozik mentőhelikopteren.