- Mire vársz? Miért nem alszol inkább?
- Igazad van, az hasznosabb lenne. És nem érezném úgy, hogy a másodpercek krokodillábakon nyugvó döglött madártetemek.
- Vagy az elsőpercekre vársz?
- Nem, már a harmada is elég lenne.
Mert ő... úgy jött, mint egy hadseregnyi méh, ami egyszerre áll neki beporozni egy mandulafát. Pontosan úgy jött. A melegedő déli széllel. Vagy széllel szemben? Mindegy már. Illatos volt, el sem hitted mennyire. Majdnem mint a fák. Mögötte elhaladva mindig lassítanod kellett picit, hogy akkorát szippanthass a levegőből ami a nyaka körül tekergett, hogy az a lélegzet egész nap kitartson. Legalább elméletben. Mert úgy mindig is minden remekül működött.

A csalódottság a legrosszabb. Főleg ebben a pillanatban, vagy a következőben. Pedig nem vártál mást, csak az alvást. Igazán. De nem, az a hajó már elment. A kikötőbe való visszatérése pedig délibábozódás volt. A lepke vagy pillangó (nevezd ahogy akarod, ezt legalább még tudod akarni) átlátszó szárnyú. Van is, nincs is... nem mint az álom, ami tegnap lepett meg. Belepte a takarót, ráült a párnára, majd addig szorította a lábujjait a nyakad körül, hogy egy harmadnyi lélegzet sem mentett volna meg, még az ő illatából szippantva sem. A rossz álmok nem miattad rosszak. A rossz álmok egyszerűen rosszak. Kit érdekel miért?! Átlátszóság van mögöttük. Túlságosan átlátszóak, ezért félsz tőlük ennyire... Mint ő tőled. Hogy félt szegény. Remegett a szíve - egész nagy ökölnyi, láttam.

Hastáncoló kutyák

...és ott álltak mind egy sorban. Egytől-egyig. Jobbra és balra is tele volt minden kutyával. Mind nagy és magas, vékonylábú, hosszúszőrű, borzas és fekete dög. Csaholtak, lihegtek, de nem vonyítottak. Aggasztó ez a hallgatás így telihold idején. Olyan nagy a csönd a dombok alján megülő ködös hajnalokon, hogy kifeszített drótkötélnek érzed a hűvös levegőt. Nincs illata. Egy ideje már semminek. Ázott kutyaszag vagy újszülött kiskutyaillat, nem igazán számít.
Ahogy szaladnak, dobog a föld. Puhán, de dobog. Mennyi tappancs, mennyi nyom. Hogy találja meg így azt az egyetlent, amire neki szüksége van? A tanácstalansága majdnem olyan határtalan, mint amilyenek a rossz álmok. Korlátok nélküli rohanás. Egyhelyben. És nem éred el azt az ajtót. Mindenki álmodott már ilyet. Vagy ha nem, hát majd fog. Csak idő kérdése. Minden. Csak az a kár, hogy az időt meg mi találtuk ki. Képzeljük ezt az egészet. Vajon a kutyák mit képzelnek el minden éjjel, miközben nem vonyítanak a Holdra? Azt, hogy az csak egy álom, és ha nem mutatják jelét érdeklődésnek, akkor az álom sem foglalkozik velük?

- Nem, ezt szerintem csak te gondolod egy olyan éjjelen, amikor néma kutyák ugatását várod.
- Lehet.
A kutyák ahogy felnőnek a feladataikhoz, szabadidejükben hastáncolnak. Ahogy ki-be áramlik a levegő lihegés közben, emelkedik és süllyed a szőrük, vele együtt a hasuk. És a tartalma is. Ha van. Élethastánc.
- Hát mókás, mindenesetre.
- Mindenesetre az. De én most már alszom.
- Most már alszol?
- Úgy képzelem igen, különben nem beszélgetnék veled. Vagy mesélnék ezekről a pillanatokról. De mit is mondtál, melyik lepke az, aminek nincsenek szárnyai?
- ...