Aki nem járt még a Szigeten, annak érdemes legalább egyszer belekóstolnia az itt uralkodó miliőbe, és kapásból megérti, hogy miért ez a rendezvény a tizenéves korosztály szülői látókör-vesztésének legfőbb reprezentánsa. A felhőtlen és kontroll nélküli szórakozás, az egyes színpadok és a fogyasztói igénykielégítő helységek közti ingázás, az 'itt a sátram, hol a sátram' helyismereti vetélkedő nyújtotta kalandok mind-mind részei a szabadságérzet kiteljesedésének.

Szigetre léptemkor a fesztivál már két napja zajlott, és biztos jó oka volt annak, hogy egy ilyen monstre kulturális rendezvénynek legyen „nulladik típusú találkozása", sőt mínusz egyedik is (ezek a magyardal típusú találkozások). Azonban egészséges konzervativizmustól hajtva a kronológiában most az első napra ugrok, mert a pozitív egész számok valamiért szimpatikusabbak (talán mert hiányoztam a mínuszegyedik és a nulladik napról is).

Augusztus 13., szerda

Sziget-debütánsként hiába volt nyomtatott „iránytűként" birtokomban a Pesti Est 'Sziget különszáma', mégis úgy éreztem magam este, mint Ariadné fonalát elvesztő Paris: helyismeret nélkül, kis alternatív színpadokat keresve bolyongtam az embermasszában. Mivel a Nagyszínpadon a tömeg miatt Alanis Morissette eleve megközelíthetetlen volt, így a napi fő attrakciót pókerarccal passzoltam. Elsősorban két ok miatt: koncerten nem csak hallani szeretem az előadót, hanem látni az arcán azt, amit előad, mert a beleélés hitelessége hatalmas plusz az élményfokozáshoz. A másik ok, hogy a „rajtpozíciókért" tülekedő fotósokat egy szám erejéig engedték közel a dívához, ezért ebben a három-négy percben kellett maradandót alkotniuk. Mivel a 'rajt' jelenlegi pozíciómhoz képest a nagyszínpad túloldalán volt, ezt meg sem kíséreltem. Így hát némi tébláb után becsapódtam az A38-ba, ahol a Zuboly 'ipari etnojára' mozdult be a tömeg. A projektoros vetítéssel kísért, és nem éppen konvencionális megközelítéssel előadott magyar népdalok - Pély Barna örökbecsűjével élve - átjöttek a színpadról és megtalálták az utat a közönség lábához. Egy nem reprezentatív felmérés szerint a blues zene a sörfogyasztás leghatásosabb indikátora, így - mivel szomjas voltam - irány a Blues Színpad, ahol Takács Tamás és az ő mocskos blues band-je fog hamarosan „pocsolyába lépni". Lépett is, ahogy a napot lezárva én is, mivel ez a színpad volt legközelebb a kijárathoz.

Augusztus 14., csütörtök

Hogy milyen másnap és másnaposan a szigeten ébredni, azt nem tudom, ugyanis kényelmes és olcsó szállást sikerült vadásznom a tőle 25 percnyi HÉV-ezésre levő Szentendrén. Aki nem vállalja be az „ottalvásos szigetlakó" státuszt, annak melegen ajánlom a fenti alternatívát.

Azonban a délelőtti, Szentendrével való ismerkedés helyett bevetettem magam a Hajógyárira, „hadd látom, mennyire telik az idő az előző este sebnyalogatásának jegyében" felkiáltással. A koradélutáni óráknak megvan az a varázsa is, hogy tömegiszony-mentesen lehet eszement jópofa produkciókba belebotlani. Ehhez mindössze csak célba kell venni a Vándor Vurstlit, ahol a Técsői Banda nyomja a ruszin népzenét délidő után, faárnya alatt, vagy épp a Von Trolley Quartet zenebohócai késztetik harsány röhögésre a nagyérdeműt. Ez a négy ausztrál fickó egészen komoly rekeszizom-nyüstölésbe kezdett akkor, amikor saját rock-idoljukat, az AC/DC frontemberét, Angus Young-ot tették a paródia tárgyává. A fél futballmeccsnyi idejű produkció után a szomszédos MR2 színpadon már a Turbo próbált légszomjat okozni a lelkes elsősorosokban. A pörgős hard rock a sivatagi időjárás ellenére is mozgásba hozta a népet, bár az énekes kicsit túlpörögte magát a 'kibaszott kontroll-ládámból vegyél már le egy keveset' jellegű kiszólásával. Délután ötre már egész szép tömeg gyűlt össze a színpad előtt, annyian, hogy akár egy multi-level marketinges szervezőt is vállon veregetett volna érte a piramis csúcsán csücsülő góré, és iziben aranyfokozatú „sales manager' titulussal járó alpakka gyűrűt adott volna neki az összetülkölésért. Ezt a hálás feladatot oldotta meg remekül a Turbo, és suhantak is népek az őket váltó Suhancos koncertjére. Amíg Fankadeliék a beállással küszködtek és a technikával vívódtak, addig unaloműző körkérdés gyanánt felmérés készült a fanszőrzet-borotválási szokásokról. Győztek a „kopaszok", cirka 60-40%-os megoszlást mutatott az igen/nem arány.

Az eredetileg délután ötkor kezdődő, de jócskán csúszó Suhancos koncertkezdet miatt én is átcsúsztam a WAN2 színpadhoz, ahol a honi hip-hop szcéna két istennője, azaz a Ludditák osztotta az igét, és tartalmasan veretes rímorgiával vittek be gyomrost a honi álgengsztereknek. Közben a világzenei színpadon a zeneileg etnopunk skatulyába sorolt Alamaailman Vasarat (Az alvilág kalapácsai) ütött szeget a hallójáratokban. A tangó, klezmer, balkáni rezes és punk zenei elegy tartós útravalónak bizonyult a nagyszínpadig, ahol a Kaiser Chiefs (császármorzsák) fogyasztására várt a nagyérdemű. Az első szám felhangzásakor a fotósok rajtját a pekingi sprinterek is megirigyelték volna. A zeneileg semmi extrát nem hozó banda már a koncert első negyedében ellőtte a „greatest hit-et" jelentő Ruby-t. Muszáj volt kompenzálni, a zenei helyett gyomortájékról törtek fel ingerek, így gyorsan szerváltam egy főtt csülök-fűszeres krumpli párost, de kis híján a hálóba ütöttem. Mindkét összetevő „félig nyers, vagy tán egészen az" benyomást keltett, ezért ezt a gasztro-traumát nem is lehetett mással orvosolni, mint blues mellett elfogyasztott sörökkel. Így hát „jegyet" és irányt vettem a „Gőzhajóra", a Török Ádám vezette Minivel. Mivel a blues színpadtól a világzenei van majdhogynem a legtávolabb, így szinte adta magát - ha már az iWiW a névadója - hogy ismeretséget kössek a reggae-ikon fiával, Ky-Mani Marley-val. Lengtek bőszen a Marley-képes jamaicai zászlók, és a fotósárokban akkorát dohogott a basszus, hogy a maradék csülök majdnem engedélyt kért a távozásra. Ezt a koncert felénél meg is adtam magamnak, hiszen vele egy időben kezdődött a Roma sátorban a Romano Drom ujjperc- és térdízület-koptató műsora, ami számomra egyenesen az este fénypontja volt.

Augusztus 15., péntek

Úgy gondoltam, hogy a tegnapi zenei stílusparádé helyett ezt a napot a világzenei színpadon és vonzáskörzetében fogom eltölteni. Így teljesen „logikusan" esett az első választásom a tőle átellenben, a sziget másik végén fekvő MR2 színpadra, ahol Barabás Lőrinc és Barátai nyomatták meg a hallójáratokat napindító groove-okkal. A koncert után aztán az eredeti szándék szerint alakult már szinte minden, a tradicionális ír zenét játszó Altan és a honi etno-rock kultzenekar Barbaro műsorát az általam talán leginkább várt, Natacha Atlas-sal újra kiegészülő Transglobal Underground fejelte meg, reggae-be és rap-be oltott arab és indiai motívumokkal. Natacha gyönyörű volt, de kissé visszafogott, így a félidőben én is térfelet cseréltem, és a Roma sátor mással nem összehasonlítható pezsgését választottam. A Traio Romano (Cigányélet) féktelen, vérbő zenéje tökéletes hangulat-terápia depressziósoknak és önsajnálattól sújtottak számára egyaránt. Nagyon nem akartam erre a hangulatra rápakolni már, ezért kifele vettem az irányt, de a Talentum-Zúzda színpada megállított. A szombathelyi Embers kezdett embertelen zúzásba, így a puszta lokálpatrióta hajlam is elég volt egy színpad előtti állóhely elfoglalására, és néhány fotó ellövésére.

Ez volt egyben a puskapor vége is egy olyan rendezvényen, ahol szinte négyzetméterenként botlottam érdekes arcokba, meghökkentő fizimiskájú lázadókba, vagy éppen szexuális segédeszközzel grasszáló fazonba. Nemhiába, mindenki egyéniségnek születik, csak van, aki kimutatja. Akár guminővel, akár vizespóló versenyen...