Másnap reggel indultunk Fezbe, de előtte még egy gyors sétát tettünk a település óvárosában, hogy nappali fényben is megcsodálhassuk ezt a szépséges kék városkát.

A Fezbe vezető út továbbra is a Rif hegységben vezetett. Sok falu nem volt útközben, inkább olyan települések, ahol a hegyekből leereszkedő berber parasztok eladhatják termékeiket. Itt mindig rengeteg ember gyűlik össze, sokszor csak lépésben lehetett áthaladni a piacra igyekvő, megpakolt csacsik és szekerek között. Megcsodáltuk a Rif hegység asszonyainak jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető, díszes szalmakalapját és viseletét. Ahogyan haladtunk délre, úgy változott a táj először kopárrá, később feltűntek az olajfaültetvények is. Ha valami érdekeset láttunk, egyszerűen megálltunk és megcsodáltuk, senkihez és semmihez nem voltunk kötve.

Fez előtt Meknést, a következő királyi várost látogattuk meg, amely mindössze 60 km távolságra volt úticélunktól. Már messziről feltűnt a hatalmas, 44 km hosszú vörös városfal. Régen Marokkó egyik legnagyobb városaként tartották számon, ám mára jelentősége lecsökkent, annak ellenére, hogy sok látnivalója van. Meknés három részből áll, a medinából, az újvárosból, valamint a nagy területen elterülő királyi városból. Mivel a királyi város látnivalói nagy távolságban vannak egymástól, kibéreltünk egy fiákert, amely egy bő óra alatt elvitt minket a jelentősebb épületekhez. A királyi várost a medinától Marokkó legszebbnek mondott kapuja, a Bab el-Mansour választja el. A fiákerrel sikerült megtekinteni a királyi ménes épületét, az Agdal víztározó medencét, a víz palotáját, a hatalmas gabonatárolót, valamint Moulay Ismail mauzóleumát, melybe ráadásul ingyenes volt a belépés. A királynak természetesen itt is van palotája, de ez sem látogatható, nem is fotózható. A királyi várost Moulay Ismail, a híres marokkói szultán építette a XVII. század végén, és nem titkoltan XIV. Lajos francia király babérjaira, illetve a versailles-i kastély pompájára tört. Emberéleteteket nem kímélve építette palotáit, egyetemeket, fürdőket, raktárakat, valamint a város köré 30 ezer rabszolga segítségével a hosszú városfalat.

A medinában a legfontosabb látnivaló a Bou Inania Medresza, a régi egyetem, ahol a jogot és a Koránt tanuló diákok a földszinten és az emeleten található kis cellákban laktak 15 éves képzésük alatt. A cédrusfaragásokkal és stukkókkal díszített régi épület különösen szép.

Késő délután érkeztünk meg következő állomáshelyünkre, Fezbe, a legkirályibb királyi városba. Mivel egyedüli térképünk az internetről kinyomtatott miniatűr fecni volt, és nem akartuk kockáztatni, hogy elkeveredünk a kocsival, elhatároztuk, hogy egy alkalmas helyen leparkolunk, majd taxival elvitetjük magunkat a szállásig, amely az óvárosban volt. Az ötlet kiválónak bizonyult, mert saját erővel az első napon soha nem találtuk volna meg a riadot.

Fez a hagyományőrzés és a kultúra egyik, ha nem a legjelentősebb arab városa Marokkóban, a berber Marrakeshsel szemben. Lényegében három elkülönült városrészből áll, Fes-el Baliból, Fez-el Jdidből, valamint a modern újvárosból. A Fez-el-Bali a legrégibb és legérdekesebb közülük. Az útikönyvek azt írják, hogy Fez a világ legkompaktabb, legkevésbé átépített középkori városa, ahol az elmúlt pár száz évben nem sok minden változott. A legtöbb látogató nem is a műemlékekre kíváncsi, hanem a sikátorok hangulatára, a szűk utcákra, a zsákutcákra, a felejthetetlen hangulatú terekre. Az óváros falain belül élők számát megbecsülni nem lehet, közel félmillió ember élhet itt. Valahol azt olvastam, hogy a medinában levő házakban tilos a főzés, mert tűz esetén végzetes katasztrófa történne, és a szűk utcákba képtelenség lenne a tűzoltóautóknak bejutni. Éppen ezért egy kijelölt, engedélyezett közös helyen főznek a medina asszonyai.

Szállásunk itt is egy riadban volt, a Dar el Jazmin nevű kis palotában, Fez-el Bali óvárosban, amelyet két marokkói, több nyelven is beszélő férfi vezetett. Marokkóban itt volt a leghangulatosabb a szobánk, sejtelmes, csipkeszerű rézlámpákkal, falikúttal, régi arab bútorokkal és egy hatalmas tetőterasszal, amelyről csodálatos kilátás nyílt az óvárosra, a környező dombokra, és a Merinidák sírhelyére. A házigazdák itt voltak a legközvetlenebbek, szinte családias volt a hangulat. A riad lakói nemzetközi társaságot alkottak, volt amerikai, angol, francia valamint szlovák pár is a vendégek között.

Már első este megízleltük az óváros hangulatát. Egyre jobban felbátorodva közlekedtünk a sikátorokban, megcsodáltuk a szőnyeg- és lámpaárusok termékeit, frissen facsart narancslét ittunk, majd megvacsoráztunk a Bab Bou Jeloud, a medina legszebb kapuja melletti éttermek egyikében, természetesen itt is macskakíséret mellett. Ez alkalommal csirke- illetve birkabrachett (nyárson sült hús) volt a vacsora, sáfrányos rizzsel.

Másnap délelőtt a 70 km-re levő Volubilisbe látogattunk el. Itt található Marokkó egyetlen római kori emlékhelye, ez volt a Római Birodalom legdélebbi provinciája. Az iszlám térhódításával Volubilis elarabosodott, majd Fez megalapításával az enyészet lett a sorsa. 1997 óta az UNESCO világörökség része. A romok közül néhányat az utóbbi időben restauráltak, itt szép, épen maradt mozaikpadló-maradványokat lehetett látni. Mivel rettenetesen meleg volt, jóval 40 fok felett, és a parkoló melletti büfében csak langyos vizet lehetett kapni, a látogatást rövidebbre fogtuk. A kijáratnál sikerült „konfliktusba" keveredni egy berber makaó majmocskával, aki futásra kényszerített.

Volubilistől 5-6 km-re található az iszlámok szent városa, a hegyre épült Moulay Idriss. Már messziről látni a piramis alakú város hófehér házait. Ez a környék zarándokhelye, mivel itt található Moulay Idriss szultán mauzóleuma. A korábban látott mauzóleumtól eltérően ide nem engedtek be bennünket: hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy csak muzulmánok mehetnek be. (Azt tartják, hogy aki hatszor felkeresi a sírhelyet, az felér egy Mekkai zarándokúttal, és mint tudjuk, minden hithű muzulmánnak az iszlám szerint kötelező egyszer életében Mekkába zarándokolnia.) Rövid ideig sétáltunk a piac területén, de mivel az nem a turisták számára készült kirakatpiac volt, hanem a helybeliek látogatták, a szagok és a látvány miatt nagyon hamar elhagytuk. Lehet, hogy érdemes lett volna felkapaszkodni a meredek utcákon a város tetejére.

Fezbe visszatérve leadtuk az autót, hálát adva az égnek, hogy a kalandos vezetést megúsztuk ép bőrrel. Ugyanakkor elcsodálkoztunk, hogy második napon már milyen jól tájékozódunk Fezben, ugyanis első nekifutásra megtaláltuk az autókölcsönző irodát.

Immár gyalogosan vágtunk neki a visszaútnak a szállásig, de mivel otthonról hozott fertőtlenítő készletünk, azaz a szilvapálinka mennyisége alaposan megcsappant, betértünk a város egyik alkoholt is árusító üzletébe, amely a McDonalds mellett található hatalmas bevásárlóközpontban volt. Bespájzoltunk néhány üveg bort rosszabb napokra, egy-egy tetőteraszon történő borozáshoz.

Délután a Fez-el-Djidbe látogattunk el, gyalogosan. A két óváros közötti távolság negyedóra alatt megtehető. Fez-el-Djid lényegében az új Fez, ez főleg azért mulatságos, mert egy 700 éves városrészről van szó. Itt található a király palotája, és itt a palota csodálatos kapuját is le lehetett fényképezni a korábbiakkal ellentétben. Ez a városrész is tele van bazárokkal, illat- és színkavalkáddal, de nekem úgy tűnt, hogy kevesebb turistával lehetett itt találkozni. Felkapaszkodtunk a kasbahhoz, amelynek csipkézett falain rengeteg gólya tanyázott.

Utolsó fezi napunkat úgy terveztük meg, hogy gyalogos városnézésre megyünk az óvárosba. A riadban végre kaptunk egy nagyon részletes térképet, amelyen fel voltak tüntetve a medina fontosabb útvonalai, így a szukok, a kézművesek, a spiritualizmus, valamint a kertek és paloták útjai, mindegyik más-más színnel megjelölve. Ugyanez az utcákban is ki van táblázva, így a különböző színű táblákról informálódhatunk, hogy egy bizonyos útvonalnak hányadik állomásánál tartunk.

A középkori óvárosban nagyon izgalmas dolog bóklászni, minden nyüzsög, bolt bolt hátán, mindent lehet kapni, ami elképzelhető. A különböző mesterségek művelői külön negyedekben csoportosulnak, így külön negyedük van a szőnyegárusoknak, a rézműveseknek, a fűszerkereskedőknek, a bőrdíszműveseknek. Mivel a szűk utcácskákba autóval bemenni nem lehet, ezért az áruszállítást szamarakkal vagy öszvérekkel oldják meg. Egy-egy jól megpakolt csacsi érkezését az „Attention! Attention!" kiáltások jelezik. A megjelölt útvonalról nem mertünk letérni, esetleg egy-két kisebb kitérőt engedélyeztünk magunknak, mert olvastuk, hogy még a teherhordó öszvérek tulajdonosai is több évig tanulják az üzletek, sikátorok, utcák elhelyezkedését. Az óváros önálló városként él Fezben. 9400 kis utca és zsákutca található a területén, amelyeket csak a helyiek ismernek. Az óvárosban sétálva olyan érzés keríti az embert hatalmába, mintha évszázadokat utazott volna vissza az időbe.

Nem akartunk se hivatalos, se önjelölt kísérőt magunk mellé felfogadni, hogy mutassa az irányt, de minduntalan önként jelentkezők szólítottak meg bennünket, vagy jöttek mellettünk, magyarázva az utat. Nagyon határozottan kellett fellépnünk ahhoz, hogy megértsék, nincs szükségünk vezetőre. Ezt többnyire úgy értük el, hogy nem néztünk rájuk, vagy egyszerűen lefordultunk egy kis utcába fotózni. Egyedül a tímárnegyed megtekintésére fogadtuk el a segítséget. Egy bőrárut értékesítő üzlet tetőteraszáról nyertünk bepillantást a bőrcserzők munkájába, amely talán az egyik legpokolibb foglalkozás a világon. A munkások az egészségtelen és bűzös folyadékban derékig merülve forgatják a faggyútól megtisztított bőröket hosszú órákon át. A bolt vezetője mentalevélből készült csokrot („gázmaszkot") adott a kezünkbe, hogy azt tegyük az orrunk elé, mérsékelve valamelyest az orrfacsaró bűzt.

Olykor hozzácsapódtunk egy-egy turistacsoporthoz, gondolván, az idegenvezetőjük tudja a jó irányt, de lényegében sikerült mindent egyedül felkeresnünk, amit szerettünk volna. Még olyan látnivalókat is, amelyek csak úgy felbukkantak előttünk véletlenszerűen. Ilyen volt a bájos Place es-Seffarine, ahol rézművesek műhelyei-boltjai voltak, valamint a romos állapota miatt nem látogatható Medersa (egyetem) Seffarine. A teret az ütemes kopácsolás hangja töltötte be, a kis üzletekben szebbnél szebb rézlámpákat árusítottak. Fezben kötelező látnivaló a Bou Inaria Medersa, a régi korániskola, a fafaragók közponja, a Nejjarine-tér, a Karaouiyine- mecset, és az El Attarin Medersa. A Bab Bou Jeloud kaputól negyedórás sétával a Merinida- dinasztia sírjai is elérhetők a dombtetőn. Aki szép kerámiát szeretne hazavinni, azt mindenképpen itt, Fezben vegye meg: ez Marokkó „Herendje".

Este a fezi búcsúvacsorát a szokásos helyen, a Bab Bou Jeloud kapu melletti étteremsoron költöttük el. Ez alkalommal férjem Fez kulináris specialitását, a pastilla-t szerette volna megkóstolni. A pastilla fahéjas galambhússal töltött kerek, lapos tészta, amely egyszerre édes és sós is. A nyers leveles tésztát fűszerezett galambhússal, tojással, szőlővel és mandulával töltik meg, és ha megsült, az egészet beszórják porcukorral és fahéjjal. A gasztronómiai kíváncsiságól annyit, hogy elmondhatom, én ettem meg a pastillát, mialatt férjem jóízűen megvacsorázta az általam megrendelt marokkói csirkét. Siettünk vissza a szállásra, mert másnap már Dél- Marokkó izgalmai, és egy hétórás vonatút várt minket.

A „legnyugatibb Kelet" országa - Fapadossal Marokkóba I. rész

Képgaléria megtekintése2013.10.04. - 01:00 | G.K. Enikő

Marokkó a „legnyugatibb Kelet" országa, a turisták kedvelt úticélja. Itt minden megtalálható: egzotikus tájak, az ezeregy éjszaka meséibe illő óvárosok, a sivatag fölé magasodó hóval fedett hegyek, óceánpart, romantika. Utunkat úgy terveztük, hogy végiglátogatjuk a királyi városokat, és ha már belevágunk a kalandba, akkor az legalább két hétig tartson. Rabattal, a legfiatalabb királyi várossal kezdtünk, majd a Tanger, Chefchaouen, Meknés útvonalon Fezig bérautóval utaztunk.