Szombathelyen a Weöres Sándor Színház stúdiószínpadán, a Tolerancia Fesztivál rendezvénysorozat keretében láthatta a - maroknyi - közönség november 16-án a Horváth Family „Dalok a jégveremből" című koncertjét.

A fesztivált a tavalyi sikeres zsidó fesztivál mintájára bővítették, összefogva a Vas Megyei Roma Önkormányzattal és a Szombathelyi Roma Nemzetiségi Önkormányzattal.
„A fesztivált elsősorban középiskolás és egyetemista fiataloknak szánják" - olvashattuk az ajánlóban. Amint beléptünk a terembe, azonnal az jutott eszünkbe, vajon hol voltak ezek a fiatalok, és miért nem nyitottak erre a fantasztikus szabadságra, amit a cigányzene közvetít és miért nem akarják megismerni ezt a kultúrát?

Nem morfondíroztunk ezen sokáig, mert azonnal egy történetet hallhattunk a zenekartól arról, miért is lett a címe a lemeznek, s egyben a koncertnek is „Dalok a jégveremből". A lemez 2009-ben készült, ekkor volt hetvenéves évfordulója annak, hogy meghalt Jónás Ferenc magyar cigányprímás, akit a náci katonák jégverembe zártak. Máig sem tudják, hogy nem tudta, vagy nem akarta eljátszani a katonák dalát, mindenesetre az ő emlékére készült a lemez, ami siratókat, kesergőket tartalmaz.

Ezekből hallhattunk a műsor elején két dalt, majd vidámabb, pörgősebb, táncosabb dallamok következtek. Az első, ami feltűnt nekünk, hogy általában az énekelt, akinél a gitár volt. Hárman férfi ült a színpadon, akik olyan természetességgel cserélgették a hangszereket egymás közt, mintha legalábbis minden zenekar ezt csinálná. (Arra gondoltunk közben, hogy vajon mi lenne, ha egy mai sztárzenekarnál összekavarnánk kicsit a hangszereket, és a dobosból gyorsan, egy szám erejéig gitáros válna, a gitáros hegedűt ragadna, aztán akinek nem maradt húros hangszer, jobb híján leülne a dobhoz...)

Dal csendült fel arról, hogy kell legyen reménységünk, nem szabad reménytelenül leélni az életünket. Sokszor az emberi erő kevés a mindennapokhoz, ekkor kell a természetfeletti segítségét kérni, persze, ami emberileg megtehető, azt meg is kell tenni.

Ahogy mind jobban közeledtünk a koncert végéhez, úgy jöttek egymás után a pergetők és cigány táncdallamok (Kanak szomasz, Fáni), olyanok, amikre a zenekar tagjai szerint általában a gyerekek azonnal elkezdenek mozogni. Igaz, hogy a nézőtéren egy gyerek sem ült, de mindenkinek mozgott a lába, együtt éltünk a zenével. Jöttek igazi táncos nóták Szabolcs megyéből, majd együtt énekeltük a zenekarral: „Adtál szépet, adtál jót, de nem kedvemre valót. Adtál egy nagy keresztet, holtig való kenyeret." (Ahaj Devla -  a Szerk.)

A koncerten számunka sok minden kiderült. Az első, és legfontosabb, hogy a megfelelő kezekben lehet egy húros hangszer hátából is ütős hangszer, hogy a zenekar minden tagja játszott az összes elhozott hangszeren, és az is, hogy egy csizma sarka kitűnően helyettesíti a ritmust adó dobokat. Az is kiderült, hogy ez a zenei és érzelmi kavalkád, amit láthattunk és érezhettünk, nem jöhetett volna létre anélkül, ha a zenekari tagok nem figyelnek oda végig egymásra. Ez a folyamatos egymásrafigyelés, a zene és egymás iránti alázat egy nagyon szerethető egészet hozott létre, és adott át nekünk. Láthattuk azt is, hogy nem a zenész diktálja a tempót, ha valaki táncol, hanem a táncos és zenész finom egymásra hangolódása teszi lehetővé, hogy egyik se akarjon túlmutatni a másikon, ne elnyomni akarjon, hanem együtt alkotni valamit, ami csodálatos. Lehet, hogy ugyanaz a tánc ugyanarra a zenére egy fáradt nap után sokkal lassabb lenne, vagy ha egy fiatal táncos járná, kétszer gyorsabb ritmussal szólt volna a dal.

A helyszín tökéletes volt a bensőséges koncerthez, az előadók minden apró mosolyán - később szabad nevetésén - látszott, olyan volt az egész koncert, mintha valaki szülinapján kiderült volna, hogy van itt néhány hangszer, és ha már itt vannak, és olyanokat is meghívtak, akik használni is tudják ezeket, akkor miért ne lehetnénk vidámak, és miért ne énekelnénk?

Amikor eljöttünk a koncertről, végig az járt a fejemben, amire már első pillanatban gondoltam: ha ilyen zene szól a Weöres Sándor Színház stúdiószínpadán, amit olyan emberek hoztak el nekünk, akik ebbe a zenébe születtek bele, akkor vajon hol voltak azok, akinek ez leginkább szólt? Ha a saját közösségünket megszólítani képtelenek vagyunk  - mert az is széthúz... -, akkor mit várunk, s főként miért várunk "toleranciát" azoktól, akik "kívülállók"? S ha jól számoltuk, ez utóbbiak voltak ennek ellenére többen....

Innét folytatjuk.