Telt ház fogadta az Agora Művelődési és Sportházban Prof. Dr. Bagdy Emőkét, klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát, szupervízort, a pszichológiatudomány kandidátusát, aki a tőle megszokott módon lebilincselően, bájos humorral fűszerezve beszélt a megtartó erőnkről. Szertelen kultúrában élünk, a fogyasztói társadalom lépten-nyomon kizsigerel minket. Feszült idegrendszerünk megnyugvásra vár, ám ezt ritkán érjük el, a megkeseredettség a pórusainkban fészkel. A szakorvosok ilyenkor azt javasolják, hogy kerüljük el a stresszt, lépjünk ki a mókuskerékből, próbáljunk meg nyugodtabb életmódot folytatni. Ezt gyakran nem tehetjük meg, a munkahelyünket nem hagyhatjuk ott (örülünk, ha egyáltalán van), családi kapcsolatainkat nem tagadhatjuk meg. Az egészségpszichológia nem arra buzdít, hogy kerüljük el a megbetegítő helyzeteket, hanem azzal foglalkozik, hogyan küzdjünk meg velük. Azt vizsgálja, mitől van az, hogy némely ember golyóálló, ha veszít is ugyan csatákat, a végső harcból mindig győztesen kerül ki.  A csapásokat nem lehet megúszni, viszont ki lehet belőlük kerülni.

Az üzenet, melyet Bagdy Emőke az este folyamán elénk tárt, tudományos kutatásokon alapul. Interkulturális vizsgálatokat végeztek, különböző emberek, embercsoportok élethez való viszonyulását, személyes attitűdjét elemezték. Az eredmény önmagáért beszél, az optimista ember nyer a küzdelmekből. Így kap létjogosultságot Nietzsche híressé vált szállóigéje, miszerint ami nem öl meg, az megerősít. A professzor asszony fontosnak tartotta tisztázni az optimizmus fogalmát. A hétköznapi beszédben optimista ember alatt olyanokat értünk, akik mindig vidámak, derűlátók, a dolgok jobbik oldalára kihegyezettek. Az optimizmus azonban mélyebb értelemben több, mint beállítódás. Aki optimista, határozott célokkal rendelkezik a jövő tekintetében, képes arra, hogy elképzelje az életét egy meghatározott idő -akár tíz, húsz vagy ötven év - múlva. Bagdy Emőke gyakran kéri a tanítványait, hogy készítsenek egy listát a jövőbeli terveikről, céljaikról. Ebbe a listába az összes vágyukat, elképzelésüket írják bele. Arra biztatja a fiatal (és a kevésbé fiatal) nemzedéket, hogy merjenek nagyot álmodni. Ha nincsenek álmaink, vágyaink szétfolyunk a semmibe, egy meghatározott cél azonban nem csupán tartalmat ad a hétköznapoknak, de kohéziós erőt is varázsol köré. A listán természetesen azt is fel kell tüntetniük, hogy mit kell tenniük a cél elérése érdekében, vagyis felvázolnak egy céltudatos, megálmodott életet.

Kopp Mária orvos, pszichológus,, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa vizsgálatai során megállapította, hogy a magyar lakosság nagy hányada anómiában szenved. Az anómia értékválságot jelent, amikor nincs jövőkép, nem bízunk senkiben, semmiben, teljesen megszűnik a remény, a frusztráció érzése válik uralkodóvá.  Magyarország tehát bizonytalan, szorongó ország. Kopp Mária 30 ezer embert vont be kutatásába, arra kérte a résztvevőket, hogy készítsenek egy tíz évre szóló tervet. Sokan felháborodással fogadták kezdeményezését, mondván, hogy lehet ilyet kérni? Még a mai napot sem tudjuk előre, nem azt, hogy mi lesz tíz év múlva. Örülünk, ha testnyílásaink vannak, nemhogy még ezen felül a jövővel is foglalkozzunk. 10 év múlva újra felvette a kapcsolatot ezekkel az emberekkel, már akikkel tudta, mivel a rezignáltak többsége ekkorra már nem élt. Keringési zavarok, daganatos megbetegedések, droggal való visszaélés vagy a depresszió vitte el őket. Egy határozott terv tehát irányt, életcélt ad. Aki bátran mer álmodni reménységgel telik meg, a reménység pedig a lélek izomzata. Ahogy a testünknek szüksége van az edzésre, hogy karban tartsuk, ugyanúgy a lelkünk is igényli ezt.

Peterson és Bossio, a Harvard Egyetem munkatársai longitudinális vizsgálatot végeztek az éppen frissen diplomázott hallgatóikkal. Egy teszt alapján a fiatalokat két csoportra osztották, optimistákra és pesszimistákra. Hosszú időn át követték életútjukat, egészségi állapotukat. Negyven-negyvenöt éves korig nem mutatkozott változás a két csoport között. Negyvenen túl azonban a pesszimista csoportba tartozók egészségi állapota jelentősen rosszabb volt, mint az optimistáké. A szív- és érrendszeri megbetegedések, daganatos betegségek aránya megnövekedett. A pesszimisták között nagyobb számban találtak depressziósokat és kábítószer függőket is. A 40-45 év tehát az élet dele, a csúcs, ekkor már tagadhatatlanul megjelenik beállítódásunk következménye. A beállítódás tanult dolog, mi töltjük fel tartalommal tudatalattinkat. Ha azt az üzenetet küldjük, hogy harcosok vagyunk, és nem adjuk föl, akkor szervezetünk erre fog reagálni. A pesszimistáknak kevés az örömük, mert mindennek csak a negatív oldalát látják. Aki rágódva éli az életét, a teste negyven éves kora felett benyújtja a számlát.

Az egészségtudatosság azt jelenti, hogy beállítódásainkért felelősek vagyunk. Aki eddig pesszimista volt, ne keseredjen el, tréninggel átprogramozhatjuk magunkat optimistává. Napi kitartó edzéssel felfedezhetjük az élet szépségeit, új kapuk nyílhatnak előttünk. Az optimizmus azt jelenti, hogy van hová tartanunk.

Elhatározzuk tehát, hogy optimisták szeretnénk lenni, de vajon hogyan érhetjük ezt el? A beállítódás megváltoztatása nem hullik az ölünkbe, meg kell küzdenünk érte. A pozitív pszichológia egyik atyja, Martin Seligman úgy véli, ez a folyamat egyedül nem megy, szükség van hozzá embertárasainkra is. Első lépésként a szellemi környezetszennyezést kell megszüntetnünk, vagyis megegyezni szűkebb környezetünkkel, családdal, munkahellyel, hogy a negatív beszédet, búsongást abbahagyjuk. Aki ezt megszegi, pénzt tesz a perselybe. Abban is megegyezhetünk, hogy mire költjük majd ezt a pénzt. Seligman 3 hónapos tréninget javasol, ezalatt már jelentős változás tapasztalható. Negatívumok helyett beszéljünk pozitív dolgokról, például a jövőbeli tervekről, célokról. Ugyanakkor viszont az sem jó, ha a problémákat magunkban tartjuk, mert egyre csak dagadnak, mígnem elérik azt a pontot, amikor felrobbannak. Ezért szükségünk van a ventilációra, vagyis a mentális szellőztetésre. Seligman ezt úgy képzeli el, hogy két ember megegyezik abban, hogy hetente egyszer egy órát együtt töltenek, és a héten felgyülemlett problémákat megosztják egymással. Fél órát az egyikük beszél, utána a másik. A gondokat ugyanis a kimondással áthelyezzük a bezártságból az időbe, vagyis lerakjuk a hátunk mögé. Hogy ne felejtsük el a velünk történteket, vezessünk naplót! A hallgató fél feladata, mint ahogy a neve is jelzi, az, hogy meghallgassa a másikat. Tanácsot adni nem szabad, mert ő is szorongással telített, és a szorongás debilizál, gyermekivé tesz. Fontos, hogy a beszélgető partnerünk ne legyen házastárs vagy családtag. A beszéd és figyelés folyamata során interakciós szinkronitás jön létre a két fél között, a tükörneuronba beépül, amit a másik mond, egységtudat állapota alakul ki, vagyis a két ember azonos hullámhosszra kerül. Ez egy indirekt tanulási folyamathoz vezet, mindkét fél számára megkönnyebbülést okoz, egymástól pedig szemléletet veszünk át.

Az élettervünk persze változhat az idők folyamán, ezért fontos, hogy időnként elővegyük, felülvizsgáljuk, és ha szükséges, átírjuk. A fő csapásiránytól azonban ne térjünk el! Hogy mennyire befolyásolható a beállítódásunk, egy jó példa mutatja. Egy hétig vezessünk napolót a minket ért pozitív és negatív dolgokról, majd a következő kísérleti héten minden reggel mondjuk el félálomban az ágyban, hogy ma jó dolog történik velem. Azon a héten is strigulázzuk a bennünket ért eseményeket, és hasonlítsuk össze az előző héttel. Észre fogjuk venni, hogy sokkal több pozitív eseményt találtunk, ugyanis nem a szemünkkel látunk, hanem az agyunkkal, a szem csupán szolga. Tudatunkat szelektívvé tudjuk tenni, hogy a jó dolgokat lássa meg.

Az optimizmushoz a derű. a nevetés is hozzátartozik. A humor a lelki megküzdési eszköztárunk része, ilyenkor saját magunk fölé tudunk kerekedni. A nevetés társas dolog, képes arra, hogy fiziológiai változást idézzen elő a szervezetünkben. Erősíti az immunrendszert, a rekeszizom mozgatása megszünteti a székrekedést. Már a mosoly is más színben tünteti fel a dolgokat.

Merjünk tehát nagyot álmodni, ne elégedjünk meg azzal, hogy a létfenntartásért kell harcolnunk. Készítsük el élettervünket, és harcoljunk érte. Soha ne feledjük, spirituális lények vagyunk, meghatározott küldetéssel. Rajtunk múlik, hogy betöltjük-e küldetésünket.