„Az igazat megvallva Piót nem szerettem különösebben. Még csak nem is tetszett, öreg is, lestrapált is, a feje is mindig mélabúsan lóg, és az is rosszul esett, hogy egyszerűen nem is foglakozott velem, rám se hederített, csak kötelességszerűen hordozott a nyergében, s éreztette azt is, egyszerűen csak egy púp vagyok a hátán, semmi több. Amikor másodszor mentem hozzá lovagolni, épp jött ki az istállóból boldogan és szinte megrészegülve a szabadság mámorától, de amint meglátott, megtorpant, lemerevedett, lemondóan és reménytelenül sóhajtott egyet, majd egyszerűen sarkon fordult, önként visszament inkább fogságába. Sóbálvánnyá meredve fogadtam ezt a kritikát részéről, s be kell vallanom, igencsak szíven ütött. 

Később megszoktam. Soha nem engedte magát szeretgetni, megsimogatni, inkább mindig odébb állt. Két hónapja lovagoltam már rajta, mikor először hajlandó volt egyáltalán rám nézni. A nagy, halálos unalmán kívül semmit nem éreztetett velem, gondolok itt az együtt mozgás örömére, a csintalan húzásokra, bepróbálkozásokra, de nem, nála örökké csak a monoton egykedvűség, a mínusz végtelen hangulat. Aztán egy túra alkalmával egyszerűen fogta magát, és ledobott! Csúnyán és szándékosan. Beleszerettem." (Egy életre szóló szerelem kezdete)

Már a sztori kezdete sem mindennapi, hiszen ki hallott már olyat, hogy valaki azért szeret meg egy lovat, vagy bárkit, mert az unalmas, utálatos és ráadásul gonosz módon lerázza, sőt, ledobja magáról? De nem mindennapi a könyv és annak főszereplője, Pió (tisztességes nevén Pionyír), a pompás angol telivér csődör sem! A könyv írójáról, a másik főhősről nem is beszélve! Mint ahogy maga is bevallja, soha nem az a csaj volt, aki már kisiskolás kora óta imádta volna a pacikat, soha nem gyűjtött pónis képeket, nem ragasztgatott cuki lovas matricákat a füzeteire, és még csak lovagolni sem vágyott különösebben. S ha rendhagyó egy történet, akkor nyilvánvalóan nem sülhet ki más egy ilyen kezdetből, mint egy lovas könyv. Méghozzá nem is akármilyen! Olyan, amelynek minden egyes lapjáról érződik, hogy szerzője nemcsak imádja Élete Lovát, hanem az is, mennyire mélyről fakadó összhangban van az őt, őket körülvevő élővilággal, az állatokkal, a természettel. Ám nehogy azt gondoljuk, hogy majd giccses-csöpögős leírásokat fogunk olvasni arról, hogy ah, mily gyönyörű a természet lágy ölén, kék ég és bodrozódó bárányfelhők alatt, mintegy a szelek szárnyán tovaszállva szabadon száguldani, és hogy nincs is szebb egy szép lónál, hiszen az a természet csodája, meg hogy lovas nemzet a magyar, magyar leány s legény lóra termett! Aki közhelyekre vágyik, ne ezt a könyvet válassza! Ám akit érdekel Netti sajátos látásmódja, remek humora, és lebilincselő stílusa - s persze az így elmesélt, Pióval megélt kalandjai, el ne mulassza beszerezni A lovam álmát!

Annyit elárulhatok - hisz nem detektívregényről beszélünk - hogy a két főhős találkozása új távlatokat nyitott mindkettejük életében, ám hogy hogyan élték meg a fenti kalanddal kezdődő életre szóló vonzalmat, illetve, hogy az egyoldalú maradt-e, s hogy vajon a fordulatos történet végül sírósan vagy nevetősen ér-e véget, maradjon titok mindaddig, amíg az immár végsőkig felcsigázott érdeklődő az utolsó lapokat elolvassa. Állatkedvelő családtagoknak, jó- és lóbarátoknak karácsonyi ajándékötletnek sem utolsó.

A könyv a Cédrus Művészeti Alapítvány irodalmi pályázatának Nívódíját nyerte el 2007-ben, s az Underground Kiadó gondozásában néhány hónappal ezelőtt jelent meg.