Mint egy kivi. Igen, talán kivi. Vagy egy fa vagy bokor. A gyökere leér egészen a talpadig. Csiklandoz, nevetsz. A bajszod alatt. Az alatt, ami az utóbbi pár évben olyan divatos lett pólón, bögrén, ékszerként. A bajusz, mint ékszer. Miért is? Miért ne? Volt idő, amikor nagyon sok férfi viselte. Azért mert sokat mosolyogtak? Lehetséges-e egy olyan sivár utópia, amikor nem teszel fel kérdéseket? Ha igen, akkor vigyük le a pincébe. Az ajtót nem muszáj bezárni. Ha akar, had menjen. De te engem kövess, ne őt. Nem arra van szüksége a hétköznapoknak, hogy minden lépcsőkorlátban az ünnephez vezető ösvényt lásd. A hétköznapoknak talán nincs is szüksége semmire. Céltalanul bandukolnak, lézengenek. Hol előre, hol hátra, hol sehova. Ott voltál te is, emlékszel? Mikor elhangzott az első melankolikus dal. Aznap próbálták mederbe terelni a köznapiságot. Bár talán csak álca az egész.

Tálcán hozta be a madarakat, lassan tette le a takaróval borított karmazsin színű asztalra, ami alulról csak egy régi deszkának látszott. Mert, hogy alulról nézte. És nézi azóta is. Mindig alulról, és nagyon. Próbál mélyen a szemébe nézni, simogatja a tekintete azt remélve, hogy egy nap képes lesz a puszta tekintetével megérteni mindazt, ami körülveszi. Körülzárja vagy öleli, opcionális. A köznapiság így telik meg ünneppel. A pillanat ünnepével, aminek nincs ideje. Nem negyvennyolc óra, sem egy hét, két hónap... Talán fél év, igen, leginkább.

Fél év alatt megnő a bajusz is. Valamekkorára. Akkorára, hogy az már bajusz legyen. Ékszer. Utána már lehet mosolyogni. Kötelező? Nem. Arra nem emlékszem, hogy kikötötték-e volna bármelyik dalban is. A melankólia nem szerveződik korlátok közé. Határtalan, mint az a félévnyi pillanat. Határtalan, mint a hétköznapok, vagy a lépcső korlátja, amibe néha kapaszkodsz, néha ütögeted, máskor lecsúsznál rajta. De te a lépcsőn haladsz, a pilléreket használod. Hol előre, hol hátra, hol sehova.
Végtelenül hétköznapi vagy.
De pont ezért szeretlek.