Különös nap volt az, amikor megismerkedtem a barátommal, akinek megmentettem az életét. Előző nap, egy júliusi délutánon már közel jártunk az abban az évben mért legnagyobb hőséghez. Ennek ellenére vonzott az utca. A környéken alig voltak emberek, a meleg elől mindenki a hűvösebb helyekre húzódott. Felvettem a nemrég vásárolt combközépig érő farmernadrágom és az egyik legvékonyabb trikóm a hozzá illő szandálommal. Amint az utcán sétáltam, megláttam egy helyi turistabuszt a szokásos parkolóhelyen. Rég jártam már be a várost, és kedvet kaptam egy kis utazáshoz. Jegyet vettem a legközelebb indulóra, és helyet foglaltam leghátul. Az emberekre nem figyeltem, rájuk sem néztem, ők sem foglalkoztak velem. Csak néztem ki a vállamig érő busz felforrósodott fém oldalán, és élveztem az arcomat melegítő napsütést, a hajamat borzoló szelet. Nagyot szippantottam a levegőbe, mint valószínűleg mások is tették azt.

Ám belőlem teljesen mást váltott ki a levegő szaga. Míg a turistákat enyhe undor fogta el, és orrukat befogva legyeztek a levegőben, addig én még mélyebbet szippantottam a levegőből, és felszabadultan szívtam be az ismerős tanyasi állatok ürülékének szagát. Nosztalgikus érzés fogott el, eszembe jutott a gyermekkorom és a nagybácsim. Akkor döbbentem rá, hogy már lassan hat éve nem látogattam meg. Elhatároztam, hogy másnap elutazok vidékre, a nagybátyámhoz.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton a találkozásra gondoltam, arra, hogy vajon örülni fog-e nekem, hogy nagyon haragudni fog-e, amiért ilyen sokáig nem kerestem. Korán keltem, és rekordidő alatt készültem el. Vonatra szálltam, és a négy órás utat végigizgultam. A gondolataim elektromossággal feltöltődött villámként cikáztak a fejemben. Néha-néha elmosolyodtam, közben attól tartva, hogy bolondnak néznek. Mikor megérkeztem az állomásra, elégedetten konstatáltam, hogy minden olyan, amilyennek elképzeltem. Semmi sem változott. A tanyáig tartó úton szinte suhantam, a lépteim könnyedén követték egymást, az adrenalin tombolt bennem. Mikor a kapuhoz értem, a szívem már a torkomon keresztül szeretett volna szabadulni.

A nagy, fából készült bejárat zárva volt. Csengettem. Néhány perc múlva csoszogó lépteket hallottam. Az ajtóban fordult a nehéz kulcscsomó, majd kinyílt a kettőnket elválasztó vékony fal. Mindketten döbbenten néztünk a másikra. Az öreg - ahogy mindenki hívta - immár tényleg öreg lett. Arcát ősz borosta borította, fején vékony, szintén ősz hajszálak díszelegtek, pocakot növesztett és egy kicsit összement. Én pedig sokat nőiesedtem és változtam utolsó találkozásunk óta.
- Húgom! - törte meg végül a csendet, és tárta szét a karjait.
- Bátyám! - bújtam hozzá, karjaimmal szorosan átölelve.

Bementünk a házba, és órákon át beszélgettünk olyan intenzíven, ahogyan ez előtt talán még sosem. Mire észrevettük az idő múlását, már beesteledett. Ott maradtam aznap éjszakára, és egészen hajnalig beszélgettünk. Reggeli után a nagybátyám elment takarmányért az állatoknak. Azt mondta, nyugodtan körülnézhetek. Elindultam hát megnézni, mi változott az óta, mióta legutóbb ott jártam. Nem sok minden, néhány felújított istállót és az állatokat leszámítva. A kecskék, juhok, tehenek ismeretlenek voltak. Már nem azok kukucskáltak ki tágra nyitott, csodálkozó szemekkel, amelyekre egykoron én vigyáztam a legelőn.

A lovak között sem találtam ismerős "arcokat". Az utolsó istállóból nem nézett rám senki sem kósza kockacukor vagy répa után sóvárogva. Éreztem, hogy nem lehet üres. Elindultam hát felé, és benéztem a karám fölött. A megérzésem beigazolódott. Egy pej színű appaloosa feküdt ott csont soványra fogyva. Be kellett hozzá mennem, egyszerűen nem bírtam ki. Ha egy ló nem áll lábra, ott már nagy baj van. Kinyitottam a karámajtót, és lassan, óvatos mozdulatokkal letérdeltem a feje mellé. Az abrakkal teli vödör ott állt, érintetlenül. Kivettem egy kis zabot, és a szája elé tartottam. Nem fogadta el. Még csak meg sem szagolta. Halkan beszélni kezdtem hozzá:

- Mi a baj, kisöreg? Ugye nem adtad fel? Gyere, egyél egy kicsit. Szükséged van rá a túléléshez.
Sikerült felkeltenem az érdeklődését, a füleit felém fordította, ám a táplálékot még mindig nem fogadta el.

- Hát jó. Ha nem, akkor nem.

Ujjaimmal lassan végigszántottam a sörényén, majd a füle tövét masszíroztam körkörösen. Ösztönösen elkezdtem halkan dudorászni is. Néhány perc elteltével, mikor éreztem, hogy megnyugodott, újra a szájához tartottam a zabot. Evett. Nem sokat, de evett. Csodálatos érzés volt.
- Ezt hogy csináltad? - hallottam a hátam mögül a hangot.

Összerezzentem. Annyira elmélyültem a lóval kötött új kapcsolatomban, hogy a külvilágról teljesen megfeledkeztem.
- Jaj, Bátyám, ne ijesztgess!
- Ne haragudj! Ezt el sem hiszem! Eddig még a környék legjobb állatorvosának sem sikerült rávenni, hogy egyen. Hogyan sikerült?
- Nem tudom. Én csak... Nem tudom, mit csináltam.

- Én viszont már igen.

Szikra, a ló korábban a szomszédban élő öreg néni tulajdonát képezte, aki viszont elhunyt. Az én kis appaloosám olyan mélyen gyászolta hőn szeretett gazdáját, hogy már ő maga is fel akarta adni az életet. Ám az ismerős dallamok, melyeket minden nap hallhatott a nénitől, visszarángatták a való életbe, visszahozták az élni akarását. Az én fület sértő hangomnak köszönhetően tért vissza közénk, és vált ismét újra erős lóvá. Az én erős lovammá. Mi ketten elválaszthatatlan páros lettünk. És mindezt annak a spontán ötletnek köszönhettem, hogy felszálltam egy turistabuszra. /Sz. K. Rebecca/

Kedves Olvasó!

A lentiekben rólam, illetve mindenki egy kicsit önmagáról is olvashat.
Szűcs Kinga vagyok, de kérésemnek megfelelően minden ismerősöm Rebekának szólít. A Hajdú-Bihar megyei Debrecenben születtem, 1997-ben. Ott is nőttem fel, egészen 13 éves koromig koptattam a város utcáit.
A szüleim még csecsemőkoromban elváltak, így esett, hogy a nagyszülők néha túlságosan is óvó szeretetét élveztük édesanyámmal a közös tanyánkon. A nagyvárosi élet ellenére nem ismertem a bolti tejet, húst, sajtot, zöldséget és gyümölcsöt. Ezek az otthon termett dolgok az Alföldön közkincsnek számítanak.

„Ha már tanya, legyen nagyüzemi állattartás." - gondolták a nagyszüleim. Így lett több mint kétszáz nyulunk, kb. száz szárnyasunk (japáncsirke, némaruca, vadkacsa, fácán, postagalamb, kacagó gerle és más egyéb), illetve kecske, tehén, bárány, sertés, kutya, macska is ékesítette az állatállományunkat. Ezek száma mára jóval kevesebbre csökkent.

Ön, az olvasó most azt gondolhatná, egy igazi tenyeres-talpas lánnyá cseperedtem. Ám ez nem így van. Az állatokkal körülvett kis világomból csupán egy régi kívánságom maradt: hogy legyen egy saját lovam, vagy legalább lovagolhassak valahol.

Édesanyámmal, és a nevelőapámmal beköltöztünk a városba, ahol ún. "panelpatkány" lett belőlem. Ekkor még csak nyolc éves voltam, éppen hogy megtanultam olvasni. Ám az állat barátaim nélkül töltött üres hétköznapokat ki kellett, hogy töltsem valahogy. Internetről akkoriban még nem hallottam, televíziót nem néztem, barátaim sem voltak. Viszont voltak könyveim! Azon kevesek közé tartozom, akik már egész kiskoruk óta a könyvfaló kategóriába sorolhatóak. Rájöttem, hogy ha olvasok, egy teljesen új világ nyílik meg előttem, amit olyannak képzelek el, amilyennek szeretném, hogy legyen, és a könyv nem csak a szerzőről, a főszereplőről szól. Önmagunkról is, hiszen mindenkinek mást üzennek, mindenki a saját életének tükrét láthatja bennük.

Ebben az időszakomban sokat költöztünk; 10.-es vagyok most, és már nyolcszor váltottam iskolát. Ennek ellenére jó tanuló voltam és vagyok is.

A sok költözés miatt nem voltak barátaim. Akkoriban annyi családi problémával kellett szembesülnöm, hogy túlzott evéssel tudtam csak feldolgozni. Tíz éves koromra már közel 60 kg lettem, az addigi 28 helyett. Az osztálytársaim csúfolni kezdtek, és ezt nehezen dolgoztam fel. Magamba zárkóztam, és depressziós lettem. Gyakran - még ma is megesik - mindenféle ok nélkül elsírtam magam, holott egy-két perccel előtte még vígan nevettem.

Éreztem, hogy változtatnom kell, ezért elkezdtem intenzíven sportolni, és a bevitt ételmennyiségen is csökkentettem. Egy nyári szünet alatt közel 20 kg-t sikerült leadnom. 16 éves koromra 47 kg-ra fogytam, amelyet most próbálok megtartani.

Valószínűleg felvetődhetett már a kérdés, hogy mit is keresek én Vas megyében. 8.-os koromban munkalehetőség reményében a Győr-Moson-Sopron megyei kis faluba, Sopronhorpácsra költöztünk, majd később Vas megyébe, Kőszegre. Most újra debreceni lakos vagyok, ám az itteni iskolát és légkört olyannyira megszerettem, hogy én itt maradtam. Jelenleg a csepregi szakközépiskola közgazdasági ágára járok.

Az országnak ezen a felén éreztem át az írás felemelő érzését. Először versekkel próbálkoztam, majd kisebb novellákkal, aztán könyvekkel. Jobban ment, mint arra számítottam. Csak leültem, elkezdtem írni, és nem gondolkoztam semmin. Ugyanaz, mint az olvasás, azonban egy hatalmas különbség van a kettő között: ha írok, minden úgy alakul, ahogyan azt én szeretném, minden olyan, amilyennek azt én képzelem el. Ott én vagyok az irányító.

Javaslom mindenkinek, hogy próbálja ki, milyen, amikor minden a saját akarata szerint teljesül be. Kevés ehhez fogható érzés van. Ugyanez a helyzet a rajzolással, az énekléssel, vagy a lelkünket nyomó érzelmek másfajta kifejezésével is.

Hosszú monológom elején azt ígértem, nem csak rólam lesz szó. Ha most azt mondanám, bemutatkoztam, nem mondanék igazat. Ezek mind csak száraz tények, adatok voltak. Ha el szeretném mondani, ki is vagyok én, bizony nagyon hosszan el kellene gondolkoznom. Elmondhatnám, hogy szeretek rajzolni, írni, olvasni, táncolni, zenét hallgatni, hogy jól tudok korcsolyázni, de ezek tudatában is idegen maradnék mindenki számára. Ezek is csak dolgok lennének az életemből, amelyeket bárki tudhat. De az, hogy én miféle/kiféle vagyok, még mindig nem kerülne a felszínre. Úgy gondolom, egy embert soha sem lehet igazán megismerni.

És most térjünk át az ígéretemre: Ön, kedves olvasó, vajon el tudná-e mondani, hogy ki is Ön valójában? Persze mindezt adatok nélkül.

El tudná mondani, hogy mi lakozik Önben?

Hogy mi a célja? Nem az éppen aktuális, vagy már véghezvitt, hanem az a cél, amiért megszületett, amiért él, ami egész életén át kíséri.

Tegye fel magának a kérdést: „Ki vagyok én?"
Ha tud erre válaszolni, hadd emeljem meg Ön előtt a kalapom, hiszen akkor teljes mértékben tisztában van azzal, hogy milyen a belső világa, mit miért tesz, mi az ön küldetése.

Én erre a kérdésre nem tudok választ adni, ám úgy gondolom, az írással kellőképpen kifejezhetem magam, és bepillantást mutathatok a képzeletembe, a saját világomba, ahol kicsit rejtetten bár, de megmutatkozik, ki is vagyok én.