Nagy Mariannt személyesen ismerted, tőle tanultál korcsolyázni, családi barátság kötött hozzá. Milyen ember volt Nagy Mariann magánemberként?

Szerette a növényeket, állatokat. Diósdi családi házuk kertjében igazi paradicsomi körülményeket varázsoltak maguk köré férjével, Dr. Bagdi Lajossal. Fügéit, amikor leszüretelte, befőzte lekvárnak és igazi jó háziasszonyként finom rácsos sütit készített belőle, ha épp nem jártunk Budapesten, akkor feladta postán, hogy megkínálja belőle a családunkat. A kutyáik Pici és Pötyi rendszeresen jelezték 5-10 perccel korábban, mielőtt férje megérkezett volna az autóval, és Mariann mindig csodálkozott ezen, micsoda okosak ezek a kutyák. Nagyon tudott örülni az élet ilyen mozzanatainak!

Amikor együtt sátraztunk a tengerparton, nem volt probléma számukra 60-70 évesen, hogy matracon alszunk a földön és a magunkkal vitt ételt esszük. Ők megengedhették volna maguknak, hogy étteremben egyenek, de alkalmazkodtak hozzánk.

A jókora méretű, nagyra termesztett kerti terményeit Mariann néha levitte a piacra és ott árusította. Amikor megkérdeztük, hogy nem megszégyenítő-e ez számára, azt válaszolta, dehogy! Boldogságot okozott neki, hogy akár fügeárusításból is meg tudna élni.

Nagyon kreatív volt idős korában is. Meglátta a tini szobámban a kötőfonalaimat és egy hétvége alatt - amíg a kűrzenéhez koreográfiát állítottunk össze előbb a lakásban, majd a jégen - az üres percekben korcsolyavédőt kötött nekem a fonalból. Így a nagy hidegben, amikor hajnali 6-tól kaptunk jeget gyakorlásra a jégpályán és mínusz 20 fok volt, végre nem fagyott le a lábam a korcsolyacipőben.

Rákosi Katalin mesélte el még a jégrevüs korszakáról, hogy az ügyes keze ellenére voltak olyan dolgok, amiket nem volt képes elvégezni, ilyen volt a kávéfőzés. Különböző szállodákban hatalmas összegeket kellett kifizetniük falfestésre és kiégett bútorokra, mert mindig felrobbantotta a kávéfőző készüléket.  A szobatársa szerint látni kellett volna, amikor egy - még hivatalosan át sem adott - szálloda szobájában Mariann retus ecsettel napokig pöttyözte a falat. Vicces lehetett, nem úgy a számlák, amiket a szobatársak elosztottak egymás között...

A kötet írásakor biztosan sok érdekes, korcsolyás emléket idéztél fel. Melyek azok, amiket megosztanál olvasóinkkal is?

Szegeden, egyetemista koromban oktatta a gyerekeket, vidékbajnokságra készítette fel őket. Nagyon jó alapokat adott a későbbi jégtáncossá vált csapatnak, versengtek a figyelméért a gyerekek és a felnőttek is. A sok egyéni érdek közül azonban mindig azt tartotta a legfontosabbnak, ami edzőként számára a legjobb eredményeket hozhatta. A tehetséges legesélyesebbekbe forgatta bele energiáit, és edzői műhelytitkait a legérdemesebbekkel osztotta meg. Ezek között én is ott voltam. Ekkor mondta el, hogy milyen egy robbanékony, jól ugró gyerek térde és kiből lesz jó műkorcsolyázó. Engem és a családomat a korcsolyasportban őstehetségnek tartott és nagyon sajnálta, hogy csak későn találkoztunk. Bár én nem bánom, hogy nem lettem élvonalbeli egyéni műkorcsolyázónő - ismerve a rengeteg lemondást és erőbefektetést, ami ezzel jár - viszont tényleg kár, hogy egy-két évvel korábban nem találkoztunk, mert többet lettem volna képes befogadni tőle.

Nagy Mariann számos sikert ért el korcsolyázóként, majd a versenyzés után oktatott is, többek közt Szombathelyen. Megmaradt-e valami abból, aminek az alapjait letette a vasi megyeszékhelyen?

Mi maradt meg Szombathelynek belőle? Először feltenném a kérdést, hogy mi maradt meg Magyarországnak az ő tudásukból? Az edzői tevékenységük révén jelentős számú műkorcsolyázóban benne volt a tudásuk, a legfájóbb számomra az, hogy nemzetközi élvonalba kerülő műkorcsolyázó párost nem sikerült kinevelniük. Ők voltak a magyar páros műkorcsolyasport aranykorszakának utolsó csillagai. Miért nem volt kinek továbbadni a megszerzett szakismereteiket? Nem voltam jelen Budapesten a sportszakma 60-as, 70-es éveinek stratégiai döntéseinél, de ebben a konfliktusokkal terhes kis magyar valóság is szerepet játszott. Vidékiként egy nyugodt légkörön nevelkedett, szerény, önmaga előretolásához kevésbé értő mentalitással abban a közegben, ami Budapesten volt, jobbnak látta Nagy Mariann, ha inkább vidékre vonul. Gyakorlatilag 1976-tól elsősorban vidéken tevékenykedett.

Mindezek mellett meg kell említeni, hogy nagyon nehéz, technikai jellegű a sport a műkorcsolya, kicsit a német nyelvtanuláshoz tudom hasonlítani, - mint német nyelv és irodalom szakos bölcsész és tanár - hiszen itt tudni kell egy csomó alapiskolai elemet, bele kell fektetni kemény két évet, mire kibontakozik az eredmény. Nagyon pontosnak kell lenni a mozdulatoknak, hogy lehessen ráépíteni. A jelenlegi nyitott pályás körülmények közt még újonc versenyzőket sem érdemes kinevelni, mert eleve hátránnyal indulnak a fedett pályásokhoz képest. Ezt Vajda László - Mariann Szombathelyen letelepedett legsikeresebb tanítványa - is elmondta a szombathelyi jégpálya-vezetőségnek a 90-es évek elején...

Sajnos én nem tudom teljesen a sportnak szentelni az életem, hogy megállás nélkül csoportokat tanítsak, akik közül egy-egy elsajátíthatná ezt a fantasztikus, gyönyörű mozgásformát. Történész-muzeológusként dolgozom, csupán hobbikorcsolyásként járok ki a jégre, de ha megszólítanak mindig segítek. Többször felajánlottam a jégpálya vezetőségének, hogy egy héten egyszer, aztán kétszer szívesen ingyen tanítok, hátha sikerülne kialakítani egy műkorcsolya szabadidős klubot. Ajánlatom folyamatosan él. Jó lenne, ha nemcsak az ovis-koriban merülne ki a szombathelyi korcsolyaoktatás, hanem magasabb iskolába is lehetne lépni belőle, nem beszélve a felnőttekről. Az élethosszig tanulás jegyében nekik is továbbadható lenne - ahogy a Képes Sport hívta az 1950-es években a műkorcsolyázást - a „tündérek sportja".