Lehet, hogy öregszem, de a filmipar gyakorlatilag évtizedek óta tartó remake-mániája már inkább egy rezignált, fáradt sóhajt vált ki belőlem, mintsem azt a dühöt és bosszúságot, amit egy-két évvel ezelőtt. Emlékszem, milyen volt fröcsögve, üvöltözve elküldeni a jó édes anyjába az új Rémálom az Elm utcában készítőit, akik persze „méltó emléket kívántak állítani" a klasszikusnak. A legbosszantóbb az, hogy gyerek- és ifjúkorom kedvenceire nem hivatkozhatok egy ilyen remake után, ahogy előtte. Nem kérdezhetem meg az ismerőseimet, hogy „láttad az Oldboyt? Kurvajó, nézd meg MA". Spike Lee miatt, 2013 őszétől ezt csak így kérdezhetem: „láttad az EREDETI Oldboyt? Nem, NEM az amcsit, a koreait".

Nyilván egy jó ázsiai film esetében elkerülhetetlen, hogy a remake szarabb lesz az eredetinél - az ázsiai filmnyelv és az amcsik felfogóképessége között rettenetesen mély a szakadék, és ezt többnyire csak a lebutított történeti szálakkal, a végtelenségig leegyszerűsített karaktermotivációkkal és a szerepüket már-már rajzfilmhősszerűen túljátszó színészekkel lehet megoldani. Viszont ha a kérdéses bázis-franchise nem egy másik kultúra terméke, még akár esély is van arra, hogy a remake ha nem is üsse, de minimum hozza az eredeti alkotás színvonalát.

A Robotzsaru remake

Ez pedig José Padilhának... hát, egyáltalán nem sikerül. Amikor először hallottam, hogy Paul Verhoeven szatirikus, bátor és meglepően brutális 1987-es klasszikusát megbolygatják idén, unottan bólintottam, és nagyjából borítékoltam, hogy időpocsékolás lesz kurvasok CGI effekttel agyonöntve. A trailerek csak megerősítettek ebben, viszont maga a film ennél egy fokkal jobban tetszett. Nem volt annyira hatásvadász a látványelemekkel, illetve Joel Kinnaman is megközelítette Peter Wellert a főszerepben, Gary Oldman pedig még a hasonlóan középszerű filmekben is mindig jó. Ezen kívül őszinte megelégedéssel töltött el, hogy meghagyták az eredeti főcímdalát, és nem cserélték le a kor igényeinek jobban megfelelő baromságra. Ennyit a pozitívumokról.

Ami megbocsáthatatlan, az a Robotzsaru-karakter felépítésében elkövetett brutális mellényúlás. Az eredetiben Alex Murphyt jobb szó híján rommá lövik a rosszak, és jól meg is hal, így jóval nagyobb és drámaibb a hatása, amikor a teljesen robotizált főhősből váratlanul előtörnek az emlékei, és feltámad a lelkiismerete. David Self forgatókönyvíró valamiért úgy döntött, az is bőven elég, ha Murphy csak megsérül, mikor a csúnyagonosz maffiózók felrobbantják az autóját (ily módon még a személyes összecsapás feszültsége is kimarad, nemcsak Murphy halála). Lehet, hogy ez így első olvasatra szőrszálhasogatásnak tűnik, de ez a részlet elég volt nekem ahhoz, hogy minden, az emberi életére vonatkozó melodramatikus elem teljesen hatástalanná váljon.

A másik negatívum, ami a huszonegyedik század töketlen filmgyártásában leginkább zavarni szokott, és itt is kristálytisztán látható, az a film korhatár-besorolásokhoz való kényszeres igazítása. Tudom, hogy ha kihúzzuk a hasonló akciómozik méregfogát, és cenzúrázzuk a szöveget, kivesszük a vért, és minimalizáljuk az erőszakot, akkor kvázi megduplázod a nézőszámod, mert a kölykök is gond nélkül megnézhetik, de KÖNYÖRGÖM, egyszer-egyszer azért próbáljuk már bevállalni, hogy a profitmaximalizálás helyett ó, nem is tudom... NORMÁLIS ÉS JÓ akciófilmet csinálunk! Talán ha nem 80-150 millió dollárt költenének a stúdiók minden egyes középszar filmjükre, hanem kvázi a felét, nem lenne ez a kényszer, hogy még a tinik redvás dollárjaira is kiéhezett hiénaként ugorjanak - bár amíg vannak színészek, akiknek kb a gázsija kiteszi ezt az összeget, addig felesleges az intelligensebb költségvetés pozitív hatásairól elmélkednem...

Sajnos az univerzum legtökéletesebb Robotzsaru-szereplése továbbra is az alant látható koreai sültcsirke-reklám marad:

Röviden: aki imádja az eredetit, az kerülje messzire a mostanit, viszont a vértelen-súlytalan akciómozik barátainak bőven hozza az egyszernézős szintet. Nem ígér sokat, de a kötelező minimumot hozza. Ilyen jelenetekre viszont végképp felesleges számítani (csak erős idegzetűek kattintsanak a videóra!! ):

Műkincsvadászok

Térjünk át február másik nagy dobásnak szánt mozijára, a George Clooney-féle Műkincsvadászokra. Kicsit restellem, hogy ezen a héten is szóba kell hoznom az Ocean's-sorozatot, esküszöm, a véletlen hozta így (még csak nem is szeretem őket), hogy közvetlenül a Mogyoró-meló után kaptam egy újabb heist-filmet, aminél elsüthető ez a példálózás, de a Műkincsvadászok helyett a néző számára sokkal korrektebb címadás lett volna az Ocean's 1944. Ha még ennél is tisztességesebb szeretnék lenni, akkor Ocean's 1944-2, mivel az egész film alatt olyan érzésem volt, hogy egy folytatásfilmet nézek. Olyannyira, hogy még utána is néztem, lemaradtam-e valamiről. Hát nem. Nem az a baj, hogy Clooney amatőr rendező lenne (A hatalom árnyékában c. politikai dráma például bőven ajánlható), de valamiért a karaktereket egyáltalán nem sikerült kibontania. Az elejétől úgy kezeli őket, mintha a köztudatban minimum 10 éve levő popkulturális ikonokról lenne szó, akiket felesleges időpocsékolás bemutatni (innen a fenti folytatás-frusztrációm és zavarom). Ha kapunk is róluk valami információ-morzsát, azok teljesen érdektelenek, súlytalanok és lényegtelenek - „van egy kölyköm otthon". „Vannak unokáim". A megfelelő felvezetés nélkül a kétdimenziós karakterek nem képesek arra, hogy érdeklődést, szimpátiát vagy feszültséget keltsenek a nézőben, így a film bizony jóval többnek tűnik a kétórás tényleges hosszánál. Más kérdés, hogy a január-februárban komótosan csöpörésző szargleccser közepén az ember megtanul örülni az ennyire ingerszegény és uncsi daraboknak.

Baromi nagy lelkesedéssel vártam a Műkincsvadászokat, hatalmas naivitásomban egy újabb Becstelen Brigantykat vagy Kelly hőseit reméltem Clooneytól és a hihetetlen neveket (Murray, Goodman, Damon, Dujardin, Blanchett!) felvonultató szereplőgárdától. Aztán megérkeztek a hírek a hátrébb tolt premierről, ami legtöbbször ómen. Itt is joggal gondoltam kapásból arra, hogy problémás eset lesz, de nagyobb katasztrófára számítottam. A fenti példákhoz képest nyilván pofáraesésről beszélünk, ami miatt mégis azt mondom, hogy a világháborús filmek és a színészek rajongói óvatosan, minimális elvárásokkal megpróbálkozhatnak vele, az a téma viszonylagos érintetlensége (a II. VH ezen aspektusáról jóval kevesebb film van, mint a többiről), illetve a szereplők jutalomjáték-jellege. Ők jóval jobban érezték magukat a forgatáson, mint én a filmen, de igazából nem tudtam haragudni rájuk, jutalomjátéknak fogták fel, és ezt érezni lehetett. Ja, igen, a zene is tökjó, eldúdolgattam helyenként (igaz, unalmamban). Ha feltétlenül érdekel, szerintem érdemesebb megvárni a DVD/BR megjelenést.

Jövő heti program: Végtelen szerelem, Pompeii.

Stílszerűen a koreai Robotzsaru szavaival búcsúzom: What the hell, fried chicken!