Orsó: A Dal két utolsó adásán én is ott voltam a stúdióban, de így sajnos pont lemaradtam rólad. Azt viszont megtapasztaltam, hogy mekkora a különbség az ott élőben szóló dalok, és ezek tévés hangzása között. Visszanézted magad a tévében?

Joni: Az első fellépésemet láttam, de nem szerettem nézni magam, nem tudom, miért. A közönségnek azt kellene tudnia, hogy a stúdió nagyon nagy, és ott mindenhol szól a hang, rengeteg hangfal van. Amikor először próbáltam ott a helyszínen, szóltam is, hogy nagyon sok a visszhang, le kellene venni. Erre mondták, hogy egyáltalán nincs beállítva semmilyen visszhang.

O.: Tehát te ott egész másképp hallottad magad, mint ahogy azt korábban megszoktad?

J.: Igen, hiszen egy ilyen stúdióban mindenhonnan szól, és így mindenhol vissza is verődik a hang. Ezért is van olyan nagy különbség a közvetített és az élő között. A tévében a hang „direktben" megy, így szinte nincs is térhatása.

O.: Korábban klasszikus zenei tanulmányokat folytattál. Elméletet, gyakorlatot, esetleg hangszeres zenét is tanultál?

J.: Igen, a gimiben tanultam két évig klasszikus zenét, illetve klasszikus gitárt, de az nem nagyon tetszett. Én már ott is outsider voltam, kilógtam a sorból, mert engem már akkoriban is inkább a popzene és a musical érdekelt, ezt hallgattam, ezt énekeltem. Nem nagyon tetszik a klasszikus zene. Viszont néhány év elteltével, amikor szállodákban énekeltem, csapatban kellett dolgoznom, és ott már láttam, hogy én többet tudok, mint a társaim, hiszen a mostani zenék mind a klasszikus zenei alapokon nyugszanak. A harmóniák felépítése, az egész megkomponálása nekem könnyebben ment. Amikor tanultam, nem éreztem, hogy ez nekem hasznomra válhatna, én csak popzenével akartam foglalkozni, de később rájöttem, hogy rengeteget adott nekem az az iskola. Ezeket a mai napig használom popzenében és musicalben is.

O.: Melyik felállást részesíted előnyben? Te magad egy szál gitárral, vagy társakkal, zenekarral?

J.: Nekem sosem volt olyan baráti társaságom, hogy bármikor összejöhettünk zenélni. Inkább egyedül zenéltem. Amikor szállodákban, szerződéssel dolgoztam, akkor persze csapatban kellett lenni, együtt készültünk, együtt léptünk fel, ott viszont nem volt választási lehetőség, összeraktak minket.

O.: Itt előre megadott műsorokat kellett megtanulni, meglévő dalokat előadni?

J.: Igen, megtanultunk különböző repertoárokat, amiket előre megadtak, úgy, mint amikor az iskolában megtanul valaki egy műsort, csakhogy nekünk hétféle műsorunk volt.

O.: És ez jó volt? Élvezted?

J.: Igen, nagyon jó volt, nagyon lehetett szeretni, és sokat is lehetett belőle tanulni. De amikor egyedül játszottam szabadúszóként, akkor én raktam össze a dalokat, én gitároztam, és azt mégis jobban élveztem, mint ezt.

O.: A Dal színpadán is teljesen egyedül álltál. Nem féltél?

J.: Sose szoktam izgulni, egyáltalán nem vagyok lámpalázas típus. Az első előadáson egészen addig teljesen nyugodt voltam, amíg fel nem mentem a színpadra. Ott aztán elkezdtem énekelni, és egyszercsak teljesen végem lett.

O.: Egy picit érezhető volt, a tévéadásban nagyon közelről mutattak, és látszott, hogy reszket a kezed.

J.: Nem tudom, hogy történt, erre nem voltam felkészülve. Utána nagyon rosszul éreztem magam. Nem tudtam, hogy kell ezt kezelni. Én egész életemben színpadon voltam, és pont most, 24 évesen kezdek el izgulni?

O.: Szerinted mi történhetett? Hiszen színpad-színpad, egyik olyan, mint a másik, nem?

J.: Sokat gondolkodtam rajta, és szerintem azért alakult így, mert ez a saját dalom. Korábban csak mások dalait énekeltem, mások dolgait adtam át, de itt a saját érzéseimet, saját gondolataimat kellett elmondanom. Emögött a dal mögött rengeteg munka áll, ami kívülről talán kevésbé látszik:többen is dolgoztunk rajta, elsőként persze meg kellett írni a szöveget, összeállítani a zenét,jó vokalistákat keresni, felöltöztetni, kitalálni a színpadképet, vagy akár a ruhát, ami rajtam volt, az egésznek a promócióját elvégezni; és a végén mindent jól összehozni, és ott állni a színpadon. Nagyon örültem, hogy továbbjutottam, és hogy tovább csinálhattam, és másodszorra már sokkal jobban is ment, ott már jól éreztem magam, csak az a baj, hogy a zsűri nem azt hallja, amit a tévénézők, és szerintem azt gondolták, hogy mivel az első alkalommal bizonytalan voltam, most sem leszek jó.

O.: Pedig másodszorra tényleg kevésbé izgultál, láthatóan-hallhatóan. Sőt, ott a háttérvokál is különösen jó volt, és maga a dal is sok nézőnek és olvasónak tetszett.

J.: Köszönöm (nevet). Csak azt sajnálom, hogy jött ez az izgulás, amire nem számítottam, de amúgy boldog vagyok, hogy versenyezhettem, jól éreztem magam, jó tapasztalat volt.

O.: Téged eddig nem igazán ismert a magyar közönség, gondolom a műsor ezen is változtatott valamit.

J.: Igen, így van, persze. Mielőtt ADal-ba kerültem, inkább én kerestem az újságokat, rádiókat és más médiumokat, de nagyon nehéz volt, most már egy kicsit könyebben megy. Remélem,ezután még több fellépési lehetőséget kapok.

O.: Hogy kerültél tulajdonképpen „haza", ha lehet ezt mondani? 

J.: Egy olyan iskolába járok, ahol zenét írunk, és a második évben, amiben most vagyok, gyakornoki időszak van. Először az egyik legnagyobb svéd producernél voltam, aki olyanokkal dolgozott, mint például Madonna, Jennifer Lopez, Celine Dion, vagy Britney Spears. Magamnak is akartam írni zenét, kiadni, úgy, hogy mindent én csináljak: a produceri dolgokat, a menedzselést, a promóciót, a felvételeket, mindent. Így kerültem Magyarországra, ahol az Universal lemezkiadónál vagyok gyakorlaton.

O.: Így tehát végig tudod követni a zenekiadás komplett folyamatát.

J.: Így igaz, mindenben benne vagyok, mindent megtanítanak, a jogi dolgoktól a gyakorlati dolgokig terjedően, a szerződésektől a lemez gyártásáig.

O.: Ez valószínűleg viszonylag ritka szakma, nem túl sokan ássák bele magukat ilyen mélységekig.

J.: Így van, és az emberek, akik benne vannak, általában ők sem tudnak ennyi mindent, mint amit mi megtanulunk.

O.: Nos ez sajnos elég sok szakmánál van így Magyarországon.

J.: Mindenhol ezt tapasztalom, nem csak itt. Sokszor látom, és úgy érzem, hogy a művészek és a zenészek csak a zenével törődnek, a többi nagyon fontos dologhoz, mint a szerződések, jogok, százalékok, nem értenek, nem is érdekli őket, pedig ebből élnének elvileg, de ez mind csak úgy működhetne, ha ezzel tisztában vannak. Igaz, kizárólag zenélésből nagyon nehéz megélni, és nemcsak Magyarországon.

O.: Mindig is írtál saját zenét?

J.: Mindig énekelgettem saját dolgokat, de akkor írtam az első „igazi" dalom, amikor először szerelmes voltam. Akkor épp Cipruson éltem, ott dolgoztam egy szállodában, szerelmes lettem, így született. Egy technikus srác volt a lakótársam, és amikor este hazajött, megmutattam neki a dalom. Oda se mertem nézni rá, annyira zavarban voltam, csak úgy lehajtott fejjel zenéltem. Amikor vége lett, akkor néztem csak rá, és azt láttam, hogy sír. És ő egy technikus fiú volt, akik nem szoktak a zenéken sírni, hiszen annyira sok zenével találkoznak, hogy már nem nagyon hallgatják. Ez volt az első dalom, ezt aztán az egyik barátom segítségével felvettük, később ezzel kerültem be az iskolába, ahol most tanulok. Viszont ez csak 2010-ben volt, tehát nem túl rég.

O.: A gitározást és az éneklést is tanultad, tanulod? Vagy az csak úgy jön?

J.: Gyerekkoromban volt egy gitártanárom, de azóta nem járok tanárhoz. Én úgy tanulok jobban, ha csinálom, nem pedig, ha valaki megmondja, hogyan kellene. Szeretek magam gondolkodni, azt csinálni, amit akarok, úgy, ahogy akarom. Énektanárhoz sem szeretnék menni, mert elveszne a saját egyedi hangom. Nem szeretem, ha valaki alakítani akar rajtam, vagy szabályozni akar. A saját fejem után megyek. Sokan mondják pedig, hogy menjek, de én nem teszem.

O.: Most, hogy lezárult a verseny, mik a terveid?

J.: Új dalokat írok, szeretnék kiadni vagy egy nagylemezt, vagy 1-2 kislemezt itt Magyarországon. Ezen kívül tovább csinálni azt, amit eddig is csináltam.

O.: Érkeznek felkérések így a műsor után?

J.: Nem is annyira fellépésekre, inkább szerződésajánlatok érkeznek arra, hogy írjak dalokat különböző előadóknak.

O.: Mit gondolsz, melyik a jobb, ha valaki a saját dalait énekli, vagy ha mások írnak neki?

J.: Az a legjobb, ha egy művész tudja, hogy pontosan hogyan nézzen ki, hogy csinálja a dolgait, hogyan énekeljen, milyen dalokat akar előadni, és a saját gondolatait mondja el. De vannak olyan művészek is, akik nem tudják, hogy mindezt hogyan kell. Jó hangjuk van, de nem tudják eladni magukat, nem tudnak promóciót csinálni, nem tudják, hogy kell dalt választani. Úgyhogy ilyenkor szerintem jó, ha van ott valaki, aki segít ebben, írja a dalokat, vannak ötletei, ilyesmi.

O.: Én sem tartom ezt rossznak, csak szerintem az arányok nem annyira jók. Több olyan előadó kellene, aki saját dalt énekel, és kevesebb, akinek úgy írnak.

J.: Igen, szerintem is. Most olvastam például Amy Winehouse könyvét, abban is az volt, hogy azért lett olyan különleges, mert ő írta a saját dalait, ezzel tűnt ki. Vagy ilyen például Adele is. Szerintem az a legjobb, ha a művésztudja, mit akar.

O.: Köszönöm szépen a beszélgetést.

J.: Én is köszönöm.