50 éve hunyt el Pablo Picasso (Málaga, 1881. október 25. - Mougins, 1973. április 8.) spanyol képzőművész, író, a párizsi iskola kiemelkedő képviselője, a 20. századi avantgárd egyik legjelentősebb festője.

A XX. század egyik legnagyobb festőjének életművét a művészettörténészek korszakokra osztják, pályája kezdetét "kék korszak"-nak, 1905-től datált képeit pedig "rózsaszín korszak"-nak nevezik, de volt "néger periódusa" is. Ez utóbbi dolognál érdemes megállni, mert némely rosszmájú, bár hozzáértő megjegyzés szerint "néger korszaka" egy barcelonai nyilvánosházban tett látogatás messzeható élményeiből táplálkozott, így az analitikus kubizmus voltaképpen egy közelebbről nem ismert könnyűvérű leányzó karjaiban született. Ez annál is inkább hihető, mert Picasso meglehetős érdeklődést mutatott a női nem iránt, s idős korában is szívesen hódolt a szerelmi művészeteknek.

Mindenesetre a néger korszak inspirációi izgalmasabbak és kellemesebbek voltak a korábbiaknál, "kék korszakát" például jórészt szegénysége motiválta, egy beszámoló szerint: képeit "a feje fölött himbálózó kis petróleumlámpa fényénél készítette, míg ő maga, vásznára hajolva, a padlón dolgozott. Első párizsi éveiben előfordult, hogy még petróleumra sem volt pénze, s ilyenkor bal kezében gyertyát tartott, míg a jobbal festett."

De a legnagyobb nyomorban sem hagyta el önbizalma és extravagáns humora, nyomorúságos kis szobájában egy asztalfiókban szelídített egeret tartott, gyöngéden gondozta és mindenkinek mutogatta. 

Pablo Picasso a festészetről

„A dicsőséget egy felkapott festő számára ma képeinek eladása, a nyereség és gazdagság jelenti. Ma, mint mindenki tudja, óriási a hírnevem és dúsgazdag vagyok. De amikor egyedül maradok, nincs hozzá bátorságom, hogy magamat a szó régi és igazi értelmében művésznek tekintsem. Giotto, Tiziano, Rembrandt, Goya voltak az igazi halhatatlan művészek. Én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálja minden szeszélyét. Beismerésem keserű és fájdalmas ugyan, de úgy érzem, érdemes volt elmondani, mert mindenképpen őszinte!" - a világ legnagyobb akkori kortárs művészének, Pablo Picassónak nyilatkozata a „Magyar Szó" 1962. november 18-i számában.  

Picasso csodaember vagy inkább embercsoda volt, amilyet a történelem legfeljebb egyszer produkál minden száz évben. Mintegy 160 cm magassága ellenére óriás volt. Igen. Különleges vitalitása és intelligenciája, karizmatikus egyénisége tette azzá. Úgy élt, ahogy élni akart, azt festette, amit csak ő látott - az emberiség két arcát. Volt minden: nagyon szegény, szegény, gazdag és nagyon gazdag. Mi volt a titka? Főúrian szegény; nagyvonalúan arcátlan; fájdalmasan vidám - igazi szélsőséges spanyol, igencsak exhibicionista, és sugárzóan emberi. Nem tudott élni szerelem nélkül. Az igazi, a mindent elsöprő, legnagyobb szerelme, a festészet volt.

"Mikor még fiatal voltam, szívvel-lélekkel hittem az igaz művészet magasztos küldetésében. Később rájöttem, hogy a művészet abban az értelemben, ahogyan 1800-ig fogták fel, idejét múlta, halálos beteg és menthetetlen. Az úgynevezett művészi alkotás pedig a maga céltalanságával nem egyéb, mint ennek a haláltusának a megnyilvánulása. Az emberek hátat fordítanak a festészetnek és napról-napra közömbösebbek iránta, éppúgy, mint a szobrászat, vagy a költészet iránt. A látszattal ellentétben kortársaink szíve, lelke ma másé: a gépé, a tudományos felfedezéseké, a gazdaságé, a természeti erők feletti uralomé és a hatalomért való törekvésé. Mi a művészetet nem érezzük életszükségletnek és lelki tápláléknak, mint a letűnt századok emberei.

Sokakat közülünk olyan indíték késztet arra, hogy a művészettel foglalkozzék, aminek kevés köze van az igazi művészethez. Inkább utánzási készségről, hagyománytiszteletről, a nagy dolgok iránti vonzalomról, fényűzésről, egyszerű intellektuális kíváncsiságról, divatról, vagy puszta számításról van szó.

A művészettel foglalkozók egy része ma csupán szokásból, vagy sznobizmusból él, fél lábbal a múltban, másrészt a társadalom minden rétegéből kikerülő többséget nem fűti igazi szenvedély a művészet iránt, amit a legjobb esetben csak szórakozásnak, bíbelődésnek, vagy puszta pepecselésnek tekint.

A mai nemzedék inkább a gépek világa és a sport iránt érdeklődik és sokkal cinikusabb és nyersebb, mint az eddigiek, s a művészetet, mint a múlt értelmetlen és haszontalan cafrangját, inkább a múzeumok és könyvtárak gondjaira bízza.

Abban a pillanatban, amint a művészet többé nem nélkülözhetetlen lelki táplálék, a művész tehetségét az új formákkal való kísérletezésnek szenteli, amely végső fokon nem egyéb, mint intellektuális csalás. Az emberek többé nem várnak vigaszt és felemelkedést a művészettől. A kifinomult és gazdag kvintesszencia-desztillálók inkább csak az újdonság, a különlegesség, a feltűnő és meghökkentő hatásokat vadásszák.

A kubizmustól kezdve ezeket a kifinomult ízlésű urakat és műbírálókat én is kiszolgáltam különféle furcsaságokkal, amelyek éppen eszembe jutottak és az igazság az, minél kevésbé értették, annál inkább el voltak tőle ragadtatva. Minél jobban komédiáztam és játszadoztam a legkülönfélébb talányokkal, rébuszokkal és cikornyás, arabeszkszerű motívumokkal, annál nagyobb volt a hírnevem és dicsőségem. Persze ez egyúttal azt is jelentette, hogy mind gyorsabban dolgoztam. A dicsőséget egy felkapott festő számára ma képeinek eladása, a nyereség és gazdagság jelenti.

Ma, mint mindenki tudja, óriási a hírnevem és dúsgazdag vagyok. De amikor egyedül maradok, nincs hozzá bátorságom, hogy magamat a szó régi és igaz értelmében művésznek tekintsem. Giotto, Tiziano, Rembrandt, Goya voltak az igazi halhatatlan művészek. Én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálja minden szeszélyét. Beismerésem keserű és fájdalmas ugyan, de úgy érzem, érdemes volt elmondani, mert mindenképpen őszinte."

Forrás: Pablo Picasso nyilatkozata a jugoszláviai „Magyar Szó" 1962. november 18-i számában. - Agócs Gergely nyomán