Berliner 19 éves korában vándorolt ki Amerikába, ahol fizikusként dolgozott. Mikor egy telegráfoperátor elmesélte neki, hogy amint a gombot jobban megnyomja, több áram folyik át, támadt az az ötlete, mely a szénmikrofon elvéhez vezetett: itt a két terminál közti kapcsolat erőssége változik a hang függvényében. 25 éves korában adta el a mikrofon szabadalmát ötvenezer dollárért a Bell Telephone Companynek.

Emile Berliner sokáig azt hihette, hogy a gramofon és a barázdás hanglemez mellé a mikrofon is felkerül találmányainak listájára. A Németországban született, majd 19 évesen az Egyesült Államokba költözött feltaláló 1876-ban szabadalmaztatta az újonnan feltalált mikrofonját, amelyet Alexander Graham Bell a frissen megalkotott telefonkészülékéhez meg is vásárolt. Berliner eszközének értékét jól mutatja, hogy Bell annak szabadalmáért nem kevesebb mint 50 ezer dollárt (ami mai értéken több mint 1 millió dollárt jelent) fizetett.

Berliner ősmikrofonjában egy vékony fémlemez és egy széntömb található, amelyek között a teret egymással lazán érintkező grafitszemcsék töltik ki. A hanghullámok által rezgésbe hozott lemez összenyomja a grafitszemcséket, így a mikrofon ellenállása, ezáltal pedig az áramkörbe kötött telep árama a hangrezgéseknek megfelelően változik. A változó hangfrekvenciás áram képezte a felhívott telefon hallgatójában a hangrezgéseket. Ehhez hasonló mikrofonokat gyártott az az Egger és Társa cég a századfordulón Budapesten, amelyből később megalakult a Tungsram.

Berliner azonban nem sokáig örülhetett a jó pénzért eladott szabadalmának, azt ugyanis az amerikai legfelső bíróság 1892-ben megsemmisítette és kimondta: Thomas Edison találta fel a szénmikrofont. A hivatalos végzés ellenére sem fedi ez a teljes valóságot, mivel az életében több mint ezer szabadalmat bejegyeztetett amerikai zseni „csak" továbbfejlesztette Berliner eszközét, amit viszont David Edward Hughes gondolt tovább. A walesi fizikus újítása nagymértékben növelte Bell recsegő telefonjának érzékenységét.