Itt az idő:
elmondani, hogy ki vagy,
mert több vagy, mint a
kétréthajtott szoborcsoport,
mely mindig talpra áll.
Több, mint a hangya,
melyet széttaposott az Oktogonon
negyvennyolc jobb láb.
Több, mint a tinta,
melytől piros, fehér, zöld a szivárvány.

Nekem a pillangó vagy,
mely nyelvemről
a folyton virágzó nyelvre száll,
mert változik.
Nekem az édesanya vagy,
ki reggeltől
a folyton kereső kérésre vár.
mert fáradozik.
Nekem a hullámvasút vagy,
mely a völgyből
a folyton mennydörgő égbe vágy,
s próbálkozik.

Nekem a magyar,
hogy visszamosolyogsz,
hogy ismeretlen szemembe
veszve is tudod:
"otthon vagyok.".
Nekem a magyar,
hogy apának a szeme fénye,
anyának ez élete értelme
voltam, vagyok, leszek,
s ha kell itt mindenért
bármit vakon teszek.
Nekem a magyar,
hogy először értem a mesét,
hogy miért szöcskét, tücsköt, ökröt,
és semmi esetre sem tevét.
Hogy tudom mit jelent az alkony.
S minden elmenő.

S ígérem ha elhagysz s én itt maradok
néked festem meg a néma legelőt.
Tiéd lesz a pillangó, minden gyöngy és nyár,
s a tűzben izzó minden égető láng.
Tiéd a kert, a rügy, a faág, a kuvik, a fakopáncs,
s az utolsó cérnaszál a bomladozó kokárdán.