Kisívben, balra

Olyan ugye nincs, hogy füstölgő ravasz. Olyan ez, mint az elsütött puskacső. Vagy a polaroid röntgen, a digitális bébitáp, a fröccsöntött biomassza, no meg a random csendestárs. Meg a kisívben, balra. Legalábbis itthon.

Szívritmuskotály, búgócsigavér, vérszívószál.

Dobálózok hülye kifejezésekkel, koncepciótlanul. Konc e pcihológus? Konc hát! Sőt, konc boka! Mi több: koncert! Konc, lonc, kolonc. Kilenc különc kolonc. Weörespekt! Izzik a gall agonya. Vagy Franci ázik. Pár Izs az én Bak onyom. Erre csörög Ady, ó. No meg József Attila, a száz szónak és Szárszónak is egy a vég(zet)e. Ő egy raszta-költő, aki tanítja: "légy férfi és a fű kinő utánad". De a dílerek nem vették át az árut, hiába mítingeltek a csillámló sziklafalon. Óda lett a cucc. Jön a vonat. Finnül jönnaa vonnaa, csak náluk a vonnaa a jön, a jönnaa pedig a vonat. Ami persze hülyeség, ahogy ez az írás is. Node ki nem Szarja Leinnen?

Ez most cul de sac(cperkábé). Azaz zsákutca. Viszont ha már KRESZ, akkor igazi kultúrateremtő nyomaték lehetne, ha a jelenlegi táblákat használnák péel az olvasásra nevelésnél is, és a könyv elé helyezett 'Behajtani tilos' táblával lehetne kordában tartani a könyvmolykodást.

Ezekután pedig stílfűrészszerűen kisívben elhúzok balra.

Rákoncoltan rakoncátlan rackacsontra - e-book ajánló

Rákoncoltan rakoncátlan rackacsontra - kifejezés-dilettánsokat, gondolat-nonszenszeket tartalmazó hiánykiadványt terített internetes olvasótábora elé a nonfelfoghatív stílus abnormális válfajában Vak Sakira, wurlitzer-díjas webpoéta, önjáró republikátor. 

A virtuális kötetet átitatja a nyelvi mívesség, az írói véna kicsorduló verese, amely soronként kiált Hansaplast után... Vak Sakira minden gondolatában szétfolyik az értelmezhetőség dialektikája, a középszer középső ujját érezzük mindenegyes felkiáltójeles mondatvégen, és megsemmisülünk önnön röghözkötöttségünk láttán az eleddig ismeretlen kifejezés-burjánok olvasása közben.

Forgassuk e szósorozatot szánkban, ízleljük meg eme nem mindennapi linguális képélményt betűről betűre, s betüremkedik agyunkba, kirajzolódik tudatunkban egy olyan világ sziluettje, melyben Vak Sakira szelleme kísért, és késért kiált. Késért, hogy rákoncoljon rakoncátlan rackacsontra minket, napi szóhasználatunkban kasztrált olvasókat.

Képtelen álom

Elálmosodtam... a gondolataim meg elmosódtak, mint egy bemozdult kép. Fura, hogy mostanában nem emlékszem az álmaimra. Már évek óta nem. Olyan, mintha álmomban rosszul állítanék fókuszt, és mindenegyes kép/pillanat életlen, élvezhetetlen lenne, s mielőtt álommá, álomszerű képpé/történéssé "memorizálódna", törlésre kerül az agyamban. Így mindig úgy kelek fel, hogy amíg aludtam, nem történt velem/bennem semmi. 6-8 óra totál kiesik az életemből per nap. Kezdek aggódni magam miatt, pedig régebben mindenféle jót álmodtam. Nem tudom, mennyire kor illetve életmódfüggő, hogy álmodunk, de a csatakos pólótól a fehérjekoncentrátumos gatyáig minden verzión túljutottam álmaim következményeként anno. Most meg csak sima aludtam-felkeltem-kicsit meggyűrődtem aspektusa van ennek az inaktív napszaknak. Képtelen álmodni képeket.

Pedig álmodhatnám, hogy adonisz vagyok, aki vonzó testével inkontinenciát okoz a női titokfedőkben, vagy épp sármos egyetemi előadó, akitől a bölcsészhallgató lányoknak nemcsak a pulcsija nyúlik meg. Esetleg lehetnék egy "lokál híró", aki adományaival írja be magát a város ánáleszébe, s majd halála után megőrzi valamelyik kis köz, élhető tér, rejtett zug a nevét.

Aztán felkelve úgyis tükörbe nézek, s látom, hogy sem adonisz, sem egyetemi kútfő, de még csak lokálisan "híró" sem az, aki szembenéz velem. Egy nyúzott, hajaégnekálló - már ami van - álomtalan manyus törölgeti ki a szeméből az alvásnyomokat. Nem az álmot, mert azt már a fejéből előtte megtette.

Te álom, figyi már, hozz össze valami jópofát, akárcsak párpillanatost, hogy emlékezzek rá, amikor felkelek: voltak képek, amik arról szóltak, hogy.... azannnnyaaaa.... ilyen rácsodálkozósat, hirtelen kijózanítósat. Hogy legyen inspirációm (le)írni, hogy ne érezzem azt: az élet megfoszt attól, amit kergethet mindenki, és a szerencsésebbje még látja is: az álmoktól. 

Minden zene!!!

Ma olyan szívesen fotoszintetizálnék. Kár, hogy nem vagyok fotoszintetizátor. Viszont gitártestem van. Azt hiszem, meg kéne látogatnom Klarinét, hogy ezt elmeséljem neki. Bár ilyen időben... kint zongor a hó, és fuvol a szél... Basszus, gitárta ki az ajtót? Biztos Har Mónika volt az már megint. A virágom a huzattól meg megfagy... szegény, nem is lesz soha penge tő. Illata elilLant. Talán holnap kiDobom, de ma nem leszek ilyen doromba. (vorinori)

Engedje meg, hogy meghívjam egy szintetizá torra! Egy fülbemászó hangkóstolóra, ahol én játszok szaxofon, Önnek pedig kölcsönadom a cimbalom. Múltkor kifagott rajtunk az oboa, mert a Tároga-tóig tekeregve sziszegte a Liszt-rapszódát. Pozan paraszti ésszel felfoghatatlan, hogy miért konga pánshop az ürességtől! Nem ukuleledzik benne senki. Jó ez így? Mert kaval-kádban egy csomó hangszer vár elkobozásra, ami har(a)so, na! Azt hiszem, eltűnök a tuba! (BLH, alias Vak Sakira)