Írások

Képek I.

Három kép

Az életem képekben. Az életemet körülvevő nők meg rajta. Szépen, sorban.

Első kép

Négy fiatal lány, egy dunántúli kert. Nyárfák és illatok, szépen sorakozó bokrok és kukoricás a háttérben. Mária, Karolin, Rozália és Jolán. Vidámak, összekapaszkodnak a lencse előtt.

Mária Pestre ment. Férjhez egy komor-szigorú, de jómódú vasutashoz. Mindig mosolygott, mindig dalolt. Leányt szült, fogadott fiút nevelt. Tette a dolgát, segítkezett az unokánál. Szeretett és szerették.
Amikor meghalt, egy fiókban megtalálták a titkait. Boldogtalan volt és sokat sírt. Elvágyódott, haza vágyott, két kézzel húzta vissza a dunántúli táj. Nyárfák és illatok, szépen sorakozó bokrok és kukoricás.
Lánya, Marika leányt szült és eltemette. Fiút szült és felnevelte. Boldog? Nem tudod, lehet, hogy neki is van egy fiókja valahol.

Karolin egy gazdag kőműves mesterhez ment hozzá, és beköltözött a Kisvárosba. Élt volna még, utazgatott volna, az általa olvasott versek, és regények tájait kutatta mélybarna-tengerzöld cirádás szemével a jövőben.
Három lányt szült szépen, sorba. Sarolta, Ida és Joli. Nem gondolta senki, hogy boldog. Pedig belül boldog volt, igen. Féltő-ölelő anyakarjait álmodozó szemeivel kiterjesztette a gyerekekre.
Meghalt ő is, a nagyanyám volt. A legszebb asszony, akit valaha láttam és a legtitokzatosabb. Dédunokáit még megnézte, görcsös botjára támaszkodva, 73 éve aggastyán testével, lelke húsz éves álmodásával. Szeretett és szerették.

Sarolta lánya Pestre ment. Szépségével meghódított több férfiszívet. Aztán lehorgonyzott egy mellett. Szerencsétlen választás volt.
Ő az anyám. Könyvei és versei neki is vannak, és senki nem gondolja, hogy boldog.

Idát kétszer jegyezték el. Egy férfi és a kór. Mindkettő szereti, és mindkettő vele van. Kezei lassan elvesztik képességüket a fogásra, ujjai meghajlanak, lábaiban kínzó gyötrelem. Minden reggel felkel és megy, teszi a dolgát, csendesen. Hisztérikusnak vélik, akik nem látnak bele. Én ismerem. Nem szült egyetlenegyet sem. Én vagyok a mindene. Keresztanyám és szeretem. Szeret és szeretik.

Joli egy katonát választott, élete szabályokkal teli. Két fiút nevelt fel és várja, hogy unokája szülessen. Boldog? Nem tudod, érzéseit rajzmappái őrzik, benne szőke gyerek fejek: Tamáska, Lacika és kacagások sora. Unokát vár, csendesen, makacsul. Szeretné, és ő viszontszeretné.

Rozália sokat dalolt, hangja szállt a dunántúli földeken. Ápolt szülőket és beteg férjet, egy kis falusi házban. Kisebbik fia és unokái mellé került a nagy házba, és igen, tudod boldog volt. Nem akart ő meghalni, de beteg veséje ellenállt és elvitte magával a többi lány közé.

Jolán még él. Eltemetett mindenkit, fogta a fejét a sok haldoklónak és hallgatta az utolsó sóhajtásokat. A háború után ment férjhez, a visszatért katonához, aki rajongásig imádta és ő is, viszont.
Házasságuk a minta előttem, és előtted is lehet. Dalokat gyűjt mostanában, mert már senki nem énekli őket. Én sem. Füzetet vesz és tollat, gondos gyönyörű írásával veti papírra, sorra őket.
Egyet talán nekem is hagy. Azt, amivel a bölcsőmet segített ringatni, szomorúszemű anyámnak.
Ő a nagynéném és szeretem. Ha otthagyom patyolat tiszta lakása mélyén, zokogok. Soha nem tudhatom, nem az utolsó találkozás végét élem-e meg. Két karommal átfogom összetöpörödött testét és szorítom, hátha az Isten meglátja, és hagyja még nekem itt, a Földön, egy kicsit. Ő meg csak áll, integet a kocsink után. Nem sír, majd csak fent a szobája mélyén. Aztán tudom, sóhajt nagyot, elmond egy imát értem és folytatja, amit elkezdett: írja dalait tovább.
Ő sem szült, de sok gyereke van. Anyámat lovagoltatta térdén, aztán engem és még összeszorított fogakkal, kacagva dobja levegőbe a fiaimat. Szeretjük, és ő viszontszeret.

Második kép

Leteszem a képeket, ránézek egy újra. Mi vagyunk rajta, összekapaszkodva, egymást itt tartva: a Margitsziget fái között egy anya és két fiúgyerek.
Egy kezemen meg tudom már számolni, sajnos, a nőket, akik körülvesznek, és egyiket sem engedem…

Harmadik kép

Én állok rajta, egy kaktuszt csókolok. Szeretem a kaktuszokat. Szórakoztató egyedek, csak kicsit szúrósak. Otthon is tartok egyet. Minden este átölel.

Képek II.

Képek 2.

Őrzök magamban képeket. Férfiakról, akik körülvesznek.

Első kép

Egy férfi arca, katonaruhás. Szebb talán, mint Jávor Pál. Vakító kék szemében makacs csillogás. Erő és szépség. Ezt látom, egy húsz éves fiú arcán. Ő a nagyapám.
Amikor megszületett, még használhatta a címét. A birtokokat ősei elkártyázták, a maradékon mások kártyáztak. Nem sírt, legalább is, nem tudom, és nem tudod. Összeszedte azt, ami maradt: a józan eszét és önmagát. Tanult és házakat épített. Nagyokat és erőseket, amilyeneket nehéz elmozdítani.

Megnősült. Elvette a legszebb lányt a környéken. Ő aztán szült neki lányokat. Dolgozott, amíg két karja bírta; értük, magárt, a múltért.

Most egy otthonban várja, hátha történik még valami. A falon számatalan kép egy gyönyörű asszonyról: egy halott feleségről. Ha néha napján az unokái rányitják az ajtót: örömünnep. Dédunokái lépteit féltő tekintete követi, nehogy elessenek a csak számára látható akadályokban. Most már sír is. Láttam, láthatod. Elég, ha időnként azon a barna ajtón – ami szociális alapon jár – betoppanok. Olyankor átölel reszkető, de még mindig erős karjaival és zokog. Örömében, hogy vagyok.

Második kép

Egy férfi barna szemekkel, fekete-fehéren házat épít. Majd rombol. (Az emlékeim lassan elavulnak, sejtelem, honnan hozom elő őket.)
Illata: gépolaj, cigaretta és bőrének jellegzetessége. Tapintása: puhaság, ahogyan hozzábújok nagy, mackós testéhez. A nevetése, a meséi, az örökös álmodozása. Ő az apám.

Fiatalon nősült. Én voltam az egy szem lánya. Elromlott minden és mindenki. Ott ült pedig nem is olyan rég – mintegy tizenöt éve – a szobában, amikor az első „regényemet” körmöltem egy nagy, sárga kockás füzetbe. Én hasaltam a földön, ő időnként válaszolt. Türelmesen az ostobaságaimra…
Komolyan vette őket. Aztán egy téli hajnalom összecsomagolt és elhagyott. Azóta senki nem veszi komolyan a butaságaimat.

Harmadik kép

Egy öregedő fiatal férfi és egy kislány, piros ruhában. Megmozdul a kép és zene is szól. Csárdást táncolunk újra és újra. Forgunk és copfjaimat dobálja a ritmus. Ő fogja a derekam, lehajol, térdeit meroggyantja hozzá. Még mindig érzem kezeinek nyomát. Vannak érzések, emelyek örökké megmardnak égető nyomként testünkön.
Túl fiatalon ment el. Még ma is élhetne. Megígérte, hogy az esküvőmön táncolunk. Nem volt ott, de ha ránézek a képünkre, most is és bármikor felkérhetem. Udvariasan meghajol, én lábujjhegyre állva érintem a vállát. Piros szoknyám pörög és forog, a copfjaim mennek utána. Ilyenkor boldog vagyok és csak hat éves, de az nagyon. Nagybátyám volt, és néha jó volna a nyakán lógni megint. Mint akkor, amikor még azt hittem, semmi soha nem fordulhat rosszra.


Negyedik kép

Egy férfi az állomáson áll. Pont ott, ahol lennie kell, a városom nevét jelző tábla alatt. A helyiség, ahova haza lehet és kell is szaladni. Hajnal van. Köd. Államvizsgázni megyek és félek.
A Keresztapám az. Felszáll velem a kisvonatra, megölel, téblábol, leszáll. Félt. Ezt érzem. Ahogyan utánanézek, egy kicsit megáll az ominózus tábla alatt. Lefényképezem magamban… Aztán, hirtelen megfordul, dzsekije zsebébe süllyeszti kezeit és gyors léptekkel elindul a város felé.
Amikor leszállt a vonatról csillogtak a szemei. Láttam. A kalauz áll, tétován mellettem, az ő szemei is fényesek.
„Apuka?” – kérdi, és én mosolyogva ráhagyom, mert úgy is érzem: „Igen.”

Ötödik kép

Ezen a képen egy kisfiú guggol, zöld pólóban, arcán széles mosoly. Gombafrizurája alól hunyorog a vakító nyárba. Rózsák, kert, vibráló élet.
Öt éves és nem tudja még, hogy hamarosan minden elromlik majd körülötte. Sokat sír, zaklatott gyerek. Valahogyan nem érti, hogyan is került erre a világra. Beteges és rossz alvó. Féltik. Az anyja különösen.
Ő az öcsém.

Egyszer azt álmodtam, hogy meghalt és én eltemettem. Még soha nem rázott meg ennyire senkinek semmilyen halála. Féltem és reszketek érte. Most már csak jó ötven kilométerről szemlélem őt, de azt minden nap.
Még mindig nem érti, hogy került ide. Nem tudja, amit én biztosan, azért, hogy ő is vigyen tovább. Mert fontos az estét megérni, hogy imádkozhassak érte is.

Hatodik kép

Egy kisfiú ül egy balatoni üdülőtelep korlátján. Szeme huncut, csillogással kacsintó. Lepattan és továbbszalad. Int, hogy kövessem. Loholok utána, nézem, ahogyan futás közben felnő. Mire leérünk a tó partjára és én utolérem, már húsz éves.

Átölel, felemel. Leejt és utánam nyúl. Visszaránt, nem hagy leesni. Továbbvisz. Eldől a fövenyen, kezében az én regényem. Beleolvas, felkacag. Továbbolvassa, szomorú lesz. Leteszi, fölveszi. Beleír és átírja.
Az életem hivatalos lektora ő. A férjem.

Megsimítom őszülő haját, végighúzom ujjamat szeme barázdáin. Ezer éve hurcoljuk egymást, változó testekkel. Mindig itt voltunk és mindig itt leszünk. Együtt. Innen tudod, hogy a világ létezik. Ő meg én. Én meg ő.
Mindenek és semmik.

Hetedik kép

Két kisfiú. Egy szőke, egy vörös. Egy kék szemű, egy barna. Ráció és emóció. Külön világok, amelyek két pontban biztos, hogy találkoznak: hozzámbújnak, apjukra másznak. Ők a fiaim.

Mi lesz belőlük? Agysebész, katona? Író vagy festő? Esetleg zongoraművész vagy sakk bajnok? Mindegy, csak éljenek! Érezzem még sokáig az ölelésüket. Azt a mámorító jót, amit készer két csodálatos kar nyújtani képes. Amelyben benne van a világmindenség fontos kérdésének válasza: miért vagyok itt? Ezért.

Vannak képeim nőkről. Ők vigyáznak rám.
Vannak képeim férfiakról. Ők visznek tovább.

Zsófi, a tavasz és a szerelem

Zsófi a lábát lógatta a patak parti kőfalról. Epret evett, szép, kövér szemeket, ő pedig kislányosan sovány végtagjaival kalimpált hozzá. Időnként sóhajtott és pislogott egyet-kettőt, a rend kedvéért. Tavasz volt, vitathatatlanul szikrázó, tüneményes és napfényes.
A lány türelmesen várt, és nem eredménytelenül.

A hídon át egy férfi közeledett, keskeny vállain szürke szövetkabát billegett. Arca a pallókat nézte, lelke alájuk látott, a víz mélységébe a halak és az éledező növények alá. Ahogy szabályos, hosszú lépteivel haladt - nem siklott, zötyögött - leginkább egy mérges hollóra hasonlított.
Hirtelen megállt, de nem függesztette fel a híd meglehetősen kopott fa alkatrészeinek beható vizsgálatát. Egyszerűen csak megmerevedett és nem folytatta az útját. Miután hosszú pillanatok teltek el ebben a nyugtalanító snittben, szürke kabátjának ormótlan zsebéhez kapott, sokáig, látványosan kutatott benne, majd előhalászott egy minden tekintetben hibátlan és modern mobiltelefont. Szigorú arccal füléhez emelte majd beleszólt.
- Halló, Kovács vagyok.
A készülékből jövő tárgyilagosan szakmai hang dallama magával ragadta, elvitte egy másik, kevésbé ellenséges világ felé. Felnézett, mosolygott, izgatottá vált és kigombolta a kabátját. Később le is vette, lazán átdobta a híd korlátján, amíg beszélt az ódon faanyagot piszkálta, letört egy szálkásabb darabot, és behajította a vízbe. Lábait megroggyantva, csípőjét időnként megtáncoltatva kacarászott és csak kommunikált, kommunikált és kommunikált. Megcsodálta a fák lombjain átszűrődő fényt, a patak csillogását és a halak játékát.

Mindeközben Zsófi türelmesen várakozott a kőfalon, lábát még mindig a mélybe lógatva éppen felfedezett egy apró ibolyát. Megsimogatta, becézgette, kellemes növekedésben gazdag, szép napot kívánt neki. Hosszú, világosbarna haját kisimította, majd összefogta lófarokba, hátul. Aprót kacagott, mert két gyíkocskát fedezett fel a fal oldalán, amelyek egymást kergetve ficánkoltak kőről kőre, hogy aztán újra ölelkezve hosszú pillanatokra belefeledkezhessenek az őket átjáró szerelembe. Zsófi összefűzte ápolt ujjait, fejét félrebillentve sóhajtott egy nagyot. A híd felé vetett egy hosszú, mosollyal teli pillantást és tovább várakozott.

A férfi befejezte a beszélgetést, szürke kabátját aktatáskáját tartó kezére dobta, és rugalmas léptekkel folytatta megkezdett útját. Szép, markáns arcán elégedetten húzódtak össze a kezdeti ráncok, időnként megcsóválta a fejét, de ebben nem volt semmi rosszallás, esetleg harag.

Amikor odaért a kőfalhoz, felnézett rá, erős, mogyorószín hajába belekapott a szél.
- Szia drágám, te itt? – csodálkozott jóleső, biztos tudattal.
Zsófi leugrott a kőfalról, talpára pottyant, mint egy hosszú lábú macska. Belekarolt a férjébe és biztatón mosolyogva itta annak szavait, még akkor is, ha nem értette mindet.

Tavasz, szerelem, Zsófi és napfény, a falon játszó apró gyíkok násza; boldog sugára a sárga korongnak, hogy az élet ma is szép legyen az informatikai bizniszben megolvadt férfiléleknek is.