Amikor súlyos, gyógyíthatatlan betegségünkről értesülünk, szinte pörölycsapásként ér a tudat, hogy attól a perctől kezdve régi életünk véget ért, és semmi sem lesz már többé úgy, ahogy addig megszoktuk. Egy betegség valóban a világ végét jelentené? Ez egyrészt attól függ, milyen kór támadott meg minket, ám nem elhanyagolható a hozzáállásunk sem. Az első percek (napok, hetek, hónapok) valóban nehezek, főleg miután rávetettük magunkat a netre, hogy megpróbáljuk a lehető legtöbb információt összegyűjteni. Az csak természetes, hogy a legsúlyosabb esetekkel találkozunk, a legbrutálisabb képeket nézzük meg, a legelkeseredettebb hozzászólásokba pillantunk bele a fórumokon. Az orvosi váróteremben sem kedélyes történetekkel szórakoztatják egymást a várakozó betegek.

„ Amikor a nagynéném műtétje nem sikerült..."

„ A fiamat háromszor is félrediagnosztizálták..."

„ Három rokonom is pont ebben a betegségben halt meg. Nem tudtak segíteni rajta..."

Kétségbeesésünk egyre jobban fokozódik, nemcsak a testi kínok gyötörnek, hanem lelkileg is lejjebb és lejjebb csúszunk. Leginkább a jövő aggaszt ilyenkor, mi lesz, ha magatehetetlenekké válunk, ha nem bírunk gondoskodni magunkról, ha környezetünk számára már nem jelentünk mást, csak elviselhetetlen terhet. Könnyű belekerülni ebbe a spirálba, az értéktelenség tudata komoly depresszióvá is fajulhat. Az önbeteljesítő jóslat pedig egy idő után tényleg valóra válik, ha haszontalannak gondolom magam, akkor úgy is viselkedem, amit a többiek is észrevesznek. Visszahúzódóvá válok, nem merem elmondani a véleményemet, félni kezdek minden újdonságtól, mert a jövőm kiszámíthatatlan stb. A többi ember ilyenkor az én viselkedésemre reagál. A gondolataimmal meghatározom a magatartásomat, ami bizonyos reakciót vált ki. S ha bekövetkezik az, amitől tartottam, a csendes keserűség diadalmámorában úszhatok, hogy lám, megmondtam. Természetesen ez nem érvényes mindenkire, de tény, hogy ha megbetegszünk, sok-sok lelki megpróbáltatáson kell átesnünk, míg a tagadástól eljutunk az elfogadásig.

Szinte mondanom sem kell, a gyógyuláshoz (vagy ha ez nem lehetséges, akkor a stabilitáshoz vagy tünetmentességhez) vezető úton az egyik legfontosabb tényező az orvos-beteg közötti bizalom. Ez az alap, amire a terápia épülhet. Bizalom viszont úgy jöhet létre, ha ismerjük a betegségünk természetét, a kezelési lehetőségeket, a hosszabb távú prognózist, melyet kezelőorvosaink személyre szabottan, érdeklődésünknek és előzetes ismereteinknek megfelelően közölnek velünk. Ehhez viszont időre van szükség. Azt hiszem, nem kell bemutatnom, milyen helyzetben van manapság az egészségügy, és hogy mennyi idő jut egy-egy betegre az orvosi rendelőkben. Olyan nagy a zsúfoltság, hogy doktoraink a legnagyobb jóindulatuk ellenére sem tudnak több időt pácienseikre szakítani, bármennyire is szeretnék. Akkor mi a megoldás? Hagyjuk, hogy elöntsön az ár, és magával sodorjon, míg valóban utol nem ér a vég? Nem, bármennyire magunk alatt legyünk is, tudnunk kell, van megoldás. Nem kínálok csodaszert, sem mágikus átváltozást, csupán a közösség, az egymáshoz tartozás gyógyító erejét.

Betegszervezethez tartozni elsősorban azért jó, mert rájövünk, problémánkkal nem vagyunk egyedül. Más is átélte ugyanazt, amit én, milyen jó ki- vagy megbeszélni a tapasztalatokat. Tanácsokat adhatunk egymásnak, megoszthatjuk a mindennapi túléléshez szükséges trükköket, baráti kapcsolatokat alakíthatunk hasonszőrűekkel, akikkel jó együtt lenni. A betegszervezetek munkáját rendszerint orvosok felügyelik szakmai tanácsokkal, előadásokkal, közös akciókkal, programokkal, melyeken nemcsak a betegségünket ismerjük meg jobban, hanem kezelőorvosainkat is. A kirándulások, ünnepek és egyéb együttlétük az összetartozás erejét növelik.

2009 óta működik Szombathelyen a Vas Megyei Reumaklub. Ez alatt a hat év alatt remek kis csapat jött össze. Nem könnyű összegezni, mi mindent csináltunk. Rengeteg ismeretterjesztő előadáson vettünk részt, vagy tartottunk mi magunk. Reumatológusok, diabetikus szakemberek, bőrgyógyászok, gyógytornászok, természetgyógyászok jártak nálunk. Egy hat előadásból álló sorozat végén diplomát is kaphattak a résztvevők. Rendszeresen tornászunk, gyógyfürdőbe járunk, kirándulunk, voltunk már adventkor Bécsben és Grazban is. Nem vetjük meg a művészeteket sem, zene-, képzőművészet- és biblioterápiás foglalkozásainkat mindenki egyaránt élvezte. Sok-sok barátság szövődött, ami nem csupán az összejövetelekre érvényes. Foglalkozásainkat minden hónap harmadik péntekén 15.00 órai kezdettel a Humán Civil Házban tartjuk, melyeken mindenkit szívesen látunk. Ebben a hónapban Sárváron kirándultunk. A kellemes őszi napfényben élvezetes volt a Csónakázótó körül sétálni és a fitnesz-szereket kipróbálni. A gyógyfürdő pedig a vízen és a sütkérezésen kívül egy jó kis pletykálkodásra is alkalmat adott.