Egy nemzeti ünnep csak részben emlékezés az egykor volt eseményekre, sokkal inkább annak a számbavétele: mit tanultunk ebből az eseményből, máig tartó hatása hogyan él szívünkben, mit tettünk, mi, kései utódok annak érdekében, hogy az egykori törekvések valóra váljanak.

1956-ban mindössze 6 éves voltam, testvérem 4. Soha nem felejtem el, hogy szüleim hangosan összevesztek - bár sosem szoktak veszekedni - és bezárták a szobának az ajtaját. Mi, gyerekek odatapasztottuk fülünket az ajtóra, hogy megtudjuk ennek okát. Arról veszekedtek, hogy menjünk, vagy ne menjünk. Lenn várt egy teherautó, egy ismerős házaspár feljött: ők mennek. Édesanyám mindenképpen menni akart, édesapám maradni. Utóbbi győzött. Hasonló veszekedések valószínű, több családban is előfordultak. Menjünk vagy maradjunk? Micsoda dráma!

Van egy másik személyes emlékem is, ami szintén mély nyomot hagyott bennem. Édesapám amatőr fényképész volt, járta Budapest utcáit és rengeteg fotót készített. Ezeket 56 után nézegettük, mesélte hol készítette őket. Megrendítő felvételek voltak. Aztán 1957-ben, egyik nap az iskolából hazaérve azt láttam, apám ott ül a cserépkályha előtt és égeti el a fotókat.

-          Égetem, hogy ne találják meg őket! - mondta. Lehetséges, hogy egyszer majd keresi valaki.

Édesapám félelemből égette a fotográfiákat, és egy óvatlan pillanatban 4-5 képet, amik a mai napig megvannak, elcsentem. Az egyik fotón az akkori Aponyi téren - ma Ferenciek tere - állt Pázmány Péter szobra. A szobor körül volt egy kis földhalom, annak közepén egy sír, rajta egy kereszt. Nem az elhantolt neve volt a keresztre írva, hanem az: „Bosszút állunk érted". Ez az akkor 6-7 éves gyermek fejében szöget ütött, miért nem a neve van odaírva? Nem tudták, nem akarták? Egyáltalán mit jelent az, hogy „bosszút állunk érted?".

Aztán a 60-as években édesanyám - tanítónő lévén - nagy gondot fordított arra, hogy beszéljen nekünk arról az elhallgatott történelemről, amiről nem lehetett az iskolában hallani, olvasni. Szombat délutánonként voltak ezek a családi szeánszok, és ilyenkor édesanyám mindig nagyon halkan beszélt. Annyira, hogy az asztal túlsó oldalán öcsémmel alig értettük szavait. Amikor megkérdeztük, hogy miért, hiszen nincs itt rajtunk kívül senki, azt mondta:

-          Fiam, egy életre jegyezd meg, a falnak is füle van. Amiről most beszélünk, arról az iskolában egy szót, se, barátok közt egy szót se, mert édesapád állásával játszol!

Így nőttünk fel, nem csak mi, nagyon sokan mások is: elhallgatások és tudatlanságok közepette.

Tudjuk jól, amiről nem beszélünk, az egy idő után a nemzet emlékezetéből kitörlődik. Hány olyan döbbenetes példát tudnánk felsorolni a múlt század legutolsó rendszerváltozását követően, hány olyan szellemi teljesítményre csodálkoztunk rá, amik annak idején létrejöttek, fontosak voltak, s mivel nem beszéltünk róluk, a felnövekvő generáció tudatából teljes körűen kiestek. Felnőtt fejjel, irodalom iránt érdeklődőként tudtam meg például, hogy József Attilának van egy csodálatos Trianonról szóló verse. 1992-ben olvastam az első Wass Albert könyvet, de a példákat lehetne sorolni...

Úgy nőttünk fel a 60-70-es években, hogy 1956-ot otthon a szüleink „lehalkított hangon" forradalomnak mondták, de amikor az ember kilépett a lakásajtón, akkor ellenforradalmat mondott. Micsoda tudatzavart okoz ez egy felnövő, a világra szemét tágra nyitó fiatal szellemi életében? Hány fajta történelmi igazság van? Az, amit otthon a szüleitől, az iskolában a tanáraitól, a rádióból hall vagy az újságban olvas? Egyáltalán: létezik többfajta történelmi igazság? És ezek közül melyik a mienk, ami mögé egy családnak, egy nemzetnek be kell tudni állni? Ne csodálkozzunk, ha 25 évvel ezelőtt az a bizonyos rendszerváltozás - melynek képzeletbeli zászlajára a legnagyobb betűkkel 1956 volt írva - ehhez a forradalomhoz viszonyította magát. Minden szellemi erő, minden politikai párt 56-hoz viszonyítva fogalmazta meg gondolatait.

Arra is jól emlékszem, amikor 1989-ben a 168 óra című rádióműsorban egy akkori magyar politikus, Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezte 56-ot. Azt mondtam a feleségemnek, hogy másnap a gyerekek nem mennek iskolába, mert Budapest utcáin lőni fognak. Szerencsére nem így történt, de bizonyára nem voltam ezzel egyedül, hogy micsoda dermesztő erővel hatott ránk, amikor 56-ot nem ellenforradalomnak, hanem népfelkelésnek lehetett titulálni.

Azokban az évtizedekben, amelyekben felnőttünk, nagyon keveseknek adatott meg az a szerencse, hogy az otthoni könyvtárból leemelhettek egy könyvet, vagy a szüleiktől hallhattak a történelemről, és el tudták helyezni az eseményeket és a történelmi hősöket egy sajátos értékrend szerint. Miért csodálkozunk azon, ha az elmúlt 25 év szellemi zűrzavarát nem értjük, és azt gondoljuk, hogy negyed évszázad alatt sokkal előbbre kellene a magyar társadalomnak tartania? Legalábbis ahhoz képest, amit 25 évvel ezelőtt gondoltunk a világról.

Minden évben felidézik a tévében azokat a csodálatos képeket, ahogy a tiszta arcú tömegek vonulnak a Bem szoborhoz, a Kossuth térre. 1956 egyetemistáinak mi volt az alapvető törekvése október 23-án? Az, hogy egy önálló, független, demokratikus Magyarország jöjjön létre. Amikor 25 évvel ezelőtt ezt kihirdették és a lehetőség megadatott, akkor vajon tudtunk-e élni vele? Én azt gondolom, azért is van ez a szellemi zavar körülöttünk, mert nem ismerjük a történelmünket.

Ha nem beszélünk a történelemről, nem ismerjük az alapvető eseményeket, azok mozgatórugóit, az események között nem tudunk kapcsolatot találni, akkor soha nem alakul ki bennünk olyan történelemszemlélet és majdan erre felépülő nemzettudat, ami nélkül egy közösség sebezhető. Egy család, ha nem ismeri a saját történelmét, ha nincs kapcsolat a család tagjai között, akkor az előbb-utóbb szétesik.

Gyerekkoromban karácsonykor, születés- és névnapokkor, húsvétkor 25-30 emberre emlékszem. Ma összezsugorodtunk. A családnak nincs központi szerepe ma Magyarországon, egyre kevesebb gyerek születik. Egy magyar családban a XXI. század elején 1,2 körül van a gyermekátlag. Még saját magunkat sem reprodukáljuk! Fogyunk, többek közt azért is, mert nincs jövőképünk, nem tudjuk elképzelni azt, hogy 2-3 gyereket fel tudunk nevelni, meg tudjuk adni nekik azokat a lehetőségeket, amit minden szülő szeretne a saját gyerekének megadni. Iszonyatos a szegénység Magyarországon. 4-5 millió ember, az ország lakosságának a fele a létminimum határán él hősies erőfeszítéssel.

Hogyan létezik ezekben a nagy nemzeti sorskérdésekben, amikre az imént említést tettem, hogy nem létezik nemzeti egység, hogy ebben nem ugyanazt gondoljuk? Hogy létezik az, hogy ezekben az alapvető, fontos kérdésekben kétfelé szakad a magyar társadalom és ezen felül is még sokfelé? 1956. október 23-nak az a csodálatos üzenete, hogy mindenki ugyanazt gondolta. Azok az egyetemista fiatalok, akik ezt kezdeményezték, felvonultak.

A szüleim éppen színházban voltak, amikor Pest utcáin kitört a forradalom. A harmadik felvonásra szinte kiürült a nézőtér az Erkel Színházban. Jöttek haza és beszélték izgatottan egymás között, hogy kitört a forradalom. Mi gyerekek nem értettük, hogy ez pontosan mit jelent. Nem messze laktunk a Városligettől, ahol a Sztálin szobor állt és kivonultak azért, hogy tanúi legyenek a szobor ledöntésének. Ez akkor elképzelhetetlen dolog volt. Nemzeti egység volt, ahol országlakosok túlnyomó többsége valami erőteljes felszabadító érzést érzett, hogy Magyarország le tudja vetni azokat a béklyókat, amelyeket 1945 után, különösen 1948 után adtak a nyakába.

Soha ne feledjük: 1948 után Rákosi Mátyás azt mondta, hogy 9 millió fasisztával nagyon nehéz építeni a szocializmust Magyarországon. Rákosi Mátyás az országot, a saját népét, a saját közösségét lefasisztázta. Természetes, hogy édesapám nem mert velünk a vasárnapi fél egyes misére jönni, édesanyánkkal hárman mentünk, mert a lelke mélyén félt, rettegett attól, hogy ezt valaki látja - talán a szomszéd, talán az utcán valaki és majd bejelenti a munkahelyén, ahol ebből baj lesz. Ezért égette el a fényképeket, ezért mondta édesanyám, hogy a falnak is füle van és az őszinte véleményünket ne mondjuk el. Milyen társadalom vagy közösség az, ahol nem lehet őszintén beszélni a dolgokról, ahol nincsenek ismereteink, ahol a közösség alapvető, lényeges kérdésekben nem tud egyetérteni, hanem mindent a viszálykodás szintjére zülleszt le? Ezzel a közösséggel nagyon könnyű elbánni. A nagy, erős hatalmak, akik a világ sorsát alakítják, azok az ilyen nemzettel könnyűszerrel elbánnak. Az ilyen nemzet csupán játékszerévé válik azoknak a folyamatoknak, amelyek közepette élünk, és amelyek közepette egy 25 éve magára eszmélő, sokfajta szellemi zavarodottsággal és ellentmondással terhes Magyarországnak szembe kellene néznie és talpon kéne maradnia.

Azt gondolom, hogy az ünnep arra feltétlenül alkalmas kell hogy legyen, hogy fejet hajtsunk, emlékezzünk. Fejet hajtsunk azon névtelen hősök előtt, akik a mi ismerőseink, szüleink, nagyszüleink, a mi eleink, akiknek nem írjuk nagybetűvel fel a nevét különböző emlékművekre vagy nem szólnak róluk újságcikkek, de amiről a most felavatott Városháza előtti emlékmű is szól.

Wass Albert egyik versében írja: „Néppé gyúrták a nemzetet." A XX. század második felében a nemrég elhunyt nemzet tanár ura, Nemeskürty István még keményebben fogalmazott: „Országlakosok gyülekezetévé züllöttünk!" Nagyon kemény szavak! Nincs különösebb közünk egymáshoz, létezünk, élünk egy adott földrajzi egységen belül, de elfelejtettünk összekapaszkodni a nagy és jelentőségteljes kérdésekben. Elfelejtettünk összetartozó családként, nemzetként viselkedni. Egy összetartozó, erős nemzettel nem lehet bármit megtenni, mert annak ereje van, az megfogalmazza a szándékát, gondolatait, pontosan tudja, hogy a múltból mit hozott, milyen értékeket őriz a szíve és a lelke mélyén. Elfelejtettük a történelmünket, elfelejtettük azokat az értékeket, amelyek a XX. században hosszú-hosszú ideig jellemeztek minket, magyarokat, és ami megtartott minket, ebben a szélfútta Kárpát-medencében.

A történelmet fel kell dolgoznunk, meg kell ismernünk, mélyen a tükörbe kell nézni mindannyiunknak. Odahaza a politikának, a médiacsináló befolyásos személyiségeknek: vajon elmondtunk-e mindent? Beszélünk-e őszintén 1956-ról? Egy sor kérdést '56-tal kapcsolatban fel lehetne vetni, ami nem jelenik meg 25 évvel a rendszerváltozás után sem a nyilvánosság előtt. Például azt a magyar filmet még mindig nem lehet levetíteni a televízióban, amely Nagy Imre tárgyalásán készült. A belügy az egész tárgyalást felvette, az első szótól az utolsóig. Ez Nagy Imre hőstette, aki egymaga az egész forradalmat felvállalta! Ez a nagyon messziről indult, kommunista gyökerű ember az október 23-át követő napokban egyszer csak megértette, mit kíván az utca, mit kíván a magyar nép, még inkább pedig az ellene indított per során vált igazi hőssé, amikor ő egy személyben felvállalt mindent. Ha meg akarjuk érteni '56 előzményeit, lefolyását és az utóéletét, ezt a filmet meg kellene nézni. Miért nem lehet levetíteni, miért félünk mi, a magyar nemzet megbeszélni olyan történelmi kérdéseket, amelyek a fehér foltok eltüntetéséhez szükségesek?

Elengedhetetlen, hogy legyen egy olyan történelmi világszemléletünk, amely sohasem mások ellenére való, hanem a mi saját lelki békülésünket szolgálja. Csak ebből tud kifejlődni egy olyan nemzettudat, ahol azt keressük a lényeges nagy kérdésekben, ami összekapcsol és erősít minket.

Tisztelet 1956 hőseinek, akik példát mutattak és nekünk, kései utódoknak az a feladatunk, hogy ezekre emlékezzünk. Megértsük, hogy mi vezetett 1956-hoz, mi történt 56-ban, mi történt az azt követő évtizedekben, megértsük azt, hogy miért is volt olyan nehéz előre mozdulnunk az elmúlt 25 esztendőben,

Azt gondolom, hogy az ünnep számvetés, lelkiismeret-vizsgálat is egyben az emlékezésen túlmenően, és ha mi képesek leszünk ezt megtenni egy szobor előtt, az iskolákban, a televízió képernyői előtt, ha őszintén beszélünk egymáshoz és azt keressük, ami összekapcsol minket, akkor közelebb fogunk kerülni mindahhoz, amit 1956 hősei szerettek volna: független, önálló, demokratikus Magyarországot teremteni.

Kapcsolódó írásunk:

Akik bátrak mertek lenni - 1956-ra emlékeztek Bükön

2015.10.22. - 18:45 | Büki László 'Harlequin'

1956 a hallgatást jelenti. 1956 az összefogást jelenti. 1956-ban a forradalom maradt "árva", s igazolta, hogy egy nép csak önmagára számíthat sorsának alakítása során. Október 22-én emlékezett meg az 1956-os forradalomról és szabadságharcról Bük város Önkormányzata. A templompark Hősi emlékművénél Dinnyés József Jó reggelt Magyarország című dalát adta elő Udvardi Zita, majd Koltay Gábor, Magyar Örökség- és Balázs Béla-díjas rendező, érdemes művész mondott ünnepi beszédet. A koszorúzást követően az 1956-os megemlékezés zárásaként a Felsőbüki Nagy Pál Általános Iskola és Szakiskola diákjai adtak ünnepi műsort a Sportcsarnokban.