Könnyes szemmel néztem ki az autó ablakán. Az a bizonyos gombóc már napok óta szorongatta a torkom. Az állandó gyomorgörcsöt már megszoktam, a sírás azonban nem az a fajta futóbajnok, akit vissza lehetne tartani. Nem mertem a vezetőülés felé nézni. Tudtam, csak még jobban összeroppanna, ha szomorúnak látna, bár nem hiszem, hogy sikerült eltitkolnom előle.

Ő hogy lehetett olyan higgadt? A kezei ugyan remegtek, és napok óta nem maradt meg benne semmi, de egy könnycseppet sem láttam rajta. Még ő nyugtatott engem! Ő! Engem. Azt mondta, beletörődött, el kell tudni fogadni, hogy így alakult. Nekem sosem volt ekkora lélekjelenlétem. A könnyeimet már alig tartotta vissza az a gyenge gát, amit felépítettem. A nap égette az arcom. Mintha nem tüzelt volna így is eléggé. Ez is olyan abszurd volt. Október végén a nap szárította fel a könnyeimet. Könny könny hátán.

Mélyet sóhajtottam, a levegő reszketeg távozott tüdőmből. Megengedtem magamnak egy pillantást felé. Éppen sebességet váltott. Néztem erős kézfejét. Tenyere kérges volt. Rengeteg éjszakát átbeszélgettünk. Mesélt a katonaságról, többnyire vicces történeteket. A szeme mindig csillogott ilyenkor. Úgy bele tudta élni magát a múltba, mint egy kisgyerek a mesébe. Sokat hallottam a gyerekkoráról is. Még egészen kicsi volt, mikor már dolgoznia kellett. A szülei nem szerették. Annyi borzalmat élt át, hogy hálát adtam az égnek a saját gyerekkoromért. Én nem éltem volna túl. Ilyenkor mindig szorosabban bújtam hozzá.

Szerettem volna megvédeni még a múltjától is. Láttam az arcán, hogy fáj neki, de ő mindig csak mesélt. Talán így dolgozta fel. A hajamban turkált, és simogatott. Mikor aggódó tekintettel néztem a szemébe, olyan édesen mosolygott rám, mint ahogy senki sem tudott. Szája szélesre nyújtózkodott sima arcán, a szeme csillogott a szeretettől, puszit nyomott a homlokomra, és a fülembe súgta : "Ne aggódj!" Ezek voltak azok a pillanatok, amiket semmire sem cseréltem volna el. Közhely, de így igaz.

Még több bátorságot gyűjtöttem, és ránéztem. Észre sem vette. A szemei az utat pásztázták, a vezetésre koncentrált. Ajkait harapdálta, az arcára kiült az idegesség. Nem láttam még ilyennek. Gondolatban ő is egy távoli helyen járt. Mindketten némán ordítottunk a másikért. Talán akkor volt hasonló az arckifejezése, mikor a kórházban meglátogatott. Ott töltötte az egész éjszakát, és gondoskodott rólam. Minden egyes szisszenésemkor az ő arca is megrándult. A barátaink sokat mondták, hogy még nem láttak olyan párt, akik ennyire szeretnék egymást.

Könnyeim újra előtörtek, az arcom ismét az ablaknak nyomtam. Hűs volt, de jól esett. Szeretlek - ezt súgtam, és már nem volt ami visszatartotta volna görcsös pánikrohamom. Hirtelen éles kanyart vettünk be, és a motor leállt. Öklével verte a kormányt, és válogatott ocsmányságokat ordítozott. Úgy meglepődtem, hogy még a sírás is elállt. Talán lélegezni is elfelejtettem. Hajába túrt, és lassan kifújta a levegőt. Fejét lehajtotta, és szája elé tartotta a kezét, melyen hamarosan elkezdett folyni a meleg, sós folyadék. Kinyújtottam felé a kezem, ám vissza is húztam. Nem tudtam, mit tehetnék. Döbbenten néztem rá. Egész eddig tartotta magát. Kicsatolta a biztonsági övét, és az ölembe hajtotta a fejét. Úgy zokogott, mint egy kisgyerek, és csak azt hajtogatta, hogy sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Ez a szó töltötte be az autó légterét, majd a fejemben csengett tovább.

Simogattam, és bőgtem. Nem túl érett viselkedés, de mi mást tehetne ilyenkor az ember? Nem maradhattunk így sokáig, időre kellett menni. Mikor újra felberrent a motor, elfogott még egy adag szorongás. Úton voltunk a vég felé, a távolság egyre fogyott, és én ki akartam ugrani, vissza akartam fordulni, meg nem történtté tenni a dolgokat. Ezt az utat azonban végig kellett ülnöm. Szüksége volt rám. Senkije nem maradt, csak én. Erősnek kellett maradnom. Biztattam magam. Ám az adrenalin nem engedett. Tudtam, hogy képtelen leszek elengedni őt, hogy el fogok vérezni. De muszáj volt. Már csak húsz kilométer volt hátra. Becsuktam a szemem, nem akartam látni, hogy nincs tovább.

Haragszom magamra, mert ez a lépés volt az, ami hozzásegített, hogy elaludjak. Fél órával kevesebbet töltöttem vele. Megálmodtam a kapcsolatunk minden pillanatát. Lepergett a közös életünk a közös halálunk előtt. Gyengéd suttogására ébredtem. Kikászálódtam az autóból, és gyorsan megmozgattam elgémberedett végtagjaimat. Lezárta, benne az emlékeinkkel és könnyeinkkel együtt, majd a kezembe nyomta a kulcsot. Megérkeztünk. Ott álltunk a halál kapujában, és görcsösen kapaszkodtunk egymásba. Ő volt Prométheusz, én pedig a tehetetlen szikla. Elítélték. Én ismerem őt. Mások nem. Könnyű kívülállóként döntést hozni. Sietni kellett. Bekísértem. Odaadta az iratait. Már nem volt visszaút. Megengedtek egy gyors búcsút. Újból átkaroltam, és szorítottam, ahogy csak bírtam. Ő is így tett.

Még csak egy másodperce álltunk így, mikor az őr megszólalt. Menni kell. Ennyi. Vége. Sikítottam. Nem érdekelt ki látja, ki hallja. Nem akartam elengedni. A pánik akkor volt a legerősebb, ám az őr kitépte őt a karjaim közül. El kellett engednem ezt a csodálatos embert, hogy letöltse az életfogytiglant. Minden búcsú erről szól. A lemondásról, az engedésről. Ez a búcsú most rólunk szólt. Még utánam kiáltott, hogy szeret. Ezzel az egy szóval juttatott engem is egy életfogytig tartó börtönbe. A fájdalom börtönébe, ahol csak ő létezik. De legalább ott együtt lehetünk.