Láthatom-e az én démonom arcát? - Bekkanko a Soltis Lajos Színházban

Képgaléria megtekintése2016.02.03. - 00:30 | Büki László 'Harlequin'

Láthatom-e az én démonom arcát? - Bekkanko a Soltis Lajos Színházban

Világszerte nagy sikerrel játszott kortárs japán mesejátékot tűzött repertoárjára a Soltis Lajos Színház a MU Színházzal karöltve. Egy igazi szerelmi történetet, amely egy vak lány és egy ijesztgetésre alkalmatlan, de mindenkit mosolyra fakasztó grimaszdémon közt szövődik.

HIRDETÉS

A szerelmi történetek - egyszerűségük mellett - olykor kiszámíthatatlanságuk vagy végletességük miatt bájosak, szívmegérintőek. Olyan élethelyzetekben is megszülethetnek, amik szinte már meseszerűvé varázsolják az érzést. Márpedig ha valami mese, akkor abban mindig van valami huncutság,  emberfelettiség, amit jó lenne emberként is birtokolni - mondjuk háromszor egy életben... -, rácsodálkozó ártatlanság és a jó méltó jutalma. Vagy épp méltatlan tragédiája. Valahol a szerelem is mese - egy idilli történet, amit soha nem akarunk, hogy véget érjen, holott tudjuk: mint minden érzésnek, egyszer ennek is vége szakad. Vagy végeszakítják.

Egy vicces démon és egy vak leányember szerelme eléggé meseszerű? Ők a történet magasabb rendű üzenetének hordozói, amit gyermek lehet, nem lát, nem ért, ám valamelyest érzékel: démon és vak lány szerelme bármily hihetetlen, megvalósulhat, csak vértezve legyen mindkettő "hittel, hűséggel állig". Onnantól oly mindegy, hogy vak vagy néma, démon vagy ember, fekete vagy fehér - a külsőségek és a különbözőségek megszűnnek létezni az érzés ölelő hatalmában. Minden, ami "én" volt eddig, most már "ő" is, minden, ami neki erőssége, most már őt is segíti, minden, ami neki tudása, most már őt is építi. Sok "énből" születik meg a "mi", és észre sem veszik, ahogy az érzés ereje belesimítja lényüket egy közös létformába.

A mese fonalában a démon emberi módon érez, a vak lány tapintással érzékel. Arcot, virágot, bármit, amit a másik kedvessége kezei elé tár. Egy valamit nem tud: látni azt, aki ennek az érzésnek semmihez sem foghatóságát naponta megadja neki. Ez a hiány egyben a mese "tragédiája". Megtenni bármit a másikért, azt az emberfelettit, ami ugyan meseszerű, ám mégis egy jobb minőségű lét hordozója. Visszaadni a látást, láthatóvá tenni a világot és láthatóvá lenni.

Láthatom-e az én démonom arcát? - teszi fel a kérdést a lány. Vajon feltétlenül látni kell-e? - tesszük fel mi. Vajon nem elég az, ami önmagában elég volt az érzéshez? Mert a magáért való szeretet tisztasága nem kíván semmilyen "plasztikát"... 


***

A klasszikus mesékből gyúrt történetet Asaya Fujita 1979-ben állította színpadra. A japán mondák szerint az emberek a démonoktól való félelem miatt járnak a helyes úton. Bekkanko viszont akárhogy igyekszik, képtelen riogatni bárkit is - grimaszszerű arckifejezése mindenkit mosolyra fakaszt, démon társai lekezelően bánnak vele, kiközösítik. Egy nap azonban találkozik egy vak lánnyal, Jukival, akibe első látásra beleszeret.

Szeretheti egymást ember és démon? Mit szól ehhez a Hegyek istennője, mit szólnak a falubeliek, és mit szól Juki apja? Sikerül-e a szerelmes Bekkankónak megtalálni a zöld mezőn megbújó egyetlen kék virágot, hogy gyökerének varázserejével visszaadja Juki szeme világát? 

A kyogen, a nó és a kabuki tradicionális japán színházi technikákból és az antik, valamint modern európai színművészet eszközeiből egyaránt merítő kortárs darabot azóta számtalan adaptációban mutatták be világszerte. Sikere nem véletlen: a Bekkanko olyan egyetemes értékeket állít középpontba, mint a tolerancia és az empátia, általuk pedig a negatív előítéletek leküzdését, a felszín alatti tulajdonságok megismerésének fontosságát hangsúlyozza. 


Bekkanko: Piller Ádám
Juki:
 Nagy Zsuzsi
Juki apja:
 Nyári Zsolt
Hegyistennő:
 Mihácsi Veronika
Mesélő 1:
 Hajba Beatrix
Mesélő 2: Bruckner Roland

Zene: Benkő Ágnes, Mihácsi Veronika, Ziembicki Dóra
Fordította: Fábri Péter

Díszlet:
 Kalácska Gábor
Technikus:
Kovács László
Jelmez:
Szarka Árpádné

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás