Még főhősünk, a felvilágosultságánál már csak a szakmai tudására büszkébb olasz szívsebész (Marco Giallini) toleranciájának is, aki harcos kedvű ateistaként mélységes ellenérzéssel fogadja az orvosi egyetem helyett a reverendát választó fia döntését. („A katolikus egyház a legmaradibb intézmény, ami valaha is létezett a földön..." - mondja az először félreértett coming outot követő családi válságtanácskozáson, no persze már a fia távollétében.)

Körülbelül e kényes helyzetből rugaszkodik el a 2015-ben készült, a magyar mozikban is látható Ha Isten úgy akarja (Se Dio vuole) című olasz film. Edoardo Falcone mindvégig megtartja kezdeti lendületét első rendezésében, és nem tagadja meg a szülőföldjének történeteire oly családiasan jellemző tulajdonságot: szinte egyszerre képes megnevettetni minket és elszorítani a szívünket. Ízig-vérig délszaki szenvedélyességgel ragadja magához és viszi a néző közelébe az életben sem „elvágólag" megjelenő, különböző előjelű érzelmeket. (Az egy-két vásáribb poént pedig kezeljük nagyvonalúan, arányuk miatt ez nem eshet nehezünkre.)

A zord atya persze „csak" a valóságban nem támogatja fia újdonsült hivatástudatát, a felszínen maga az elfogadás. Így aztán nem meglepő, hogy nyomozni kezd megtévedt gyermeke után: tudni akarja, vajon ki babrálta meg szíve iránytűjét. Végül is ez az ő szakterülete...

S csakhamar szembesül is a Kísértővel, aki persze egy lendületes és hiteles, a hamis hangokra igencsak érzékeny fiatalokat megszólítani képes pap (a szálfatermetű Alessandro Gassman, a legendás Vittorio fia játssza meggyőző természetességgel). Amolyan talján Pál Feri atya, akinek előadásaira önszántából tódul az ifjabb nemzedék. Motorozik, „egyébként" a börtönben tért meg, vagyis megjárta a hadak útját, mielőtt rátalált hivatására, vagy hite szerint rátalált az, akinek később az életét szentelte. És ő aztán csakugyan maga az elfogadás.

S megtörténik a nagy találkozás, s követik az egyre belsőbb köröket érintő beszélgetések. Az atyai számonkérés, visszatérítési szándék és fondorlatok, a magabiztos kételkedés magaslatáról lassan elindul a lesiklás, s tart, amerre tart (csak nem fogunk itt spoilerezni...). És nem, nem „valami idegesítő vallásos propagandafilmről" van szó, ahogy egy hazai filmes portál kommentelője „gondolta" a hazai bemutató előtt egy nappal, nyilván a film megnézése helyett.

Épp az efféle előre borítékolós véleménynyilvánítás lelkületének ellentéte felé kalauzol minket e történet.

Annak eleven példájaként, hogy nem biztos, hogy minden úgy van, ahogyan azt mi megszokott kis előítéleteink fedezékéből lődözve gondoljuk, hanem érdemes olyanokkal is nyitott (na jó, egyre nyitottabb) szívű párbeszédbe kezdeni, akik akár gyökeresen másként vélekednek a világ dolgairól, mint mi. Még a végén kiderül, hogy jóllehet nem vagy nem egészen hisszük el, amit mondanak, de még így is hozzásegítenek, hogy felismerjük: életünk zsákutcáiból is van visszaút.

A két lábbal a földön járó, de annál távolabbra is néző, rettenthetetlen és furfangos don Pietro karaktere persze made in Italy. Nálunk ilyet legfeljebb az életben találunk. Az itthon olykor felbukkanó papírmasé filmes papok meglehetősen erőtlen figurák, s horizontjuk (talán a kínos emlékű A tövismadarak című sorozaton cseperedett forgatókönyvírók jóvoltából) legfeljebb a „szerelmes-e vagyok" problémakörig terjed.

Nyilvánvaló oka ennek az élettelenségnek a hazai média mindmáig tapintható egyházidegensége, no meg a magyar egyház médiaidegensége. Párhuzamos valóságokként élnek egymás mellett, gyanakodva, feszengve, sok előítélettel terhesen méregetve egymást. Szomorú szemtanúi lehetünk annak (kevés a kivétel és az életképes kísérlet), hogy a szekularizáció (túl)hajtásaként a modern kultúra szinte teljesen kivonult az egyházból, s az egyház is többnyire kivonult a modern kultúrából.

És a mai napig rendíthetetlenül kísértenek például a Horthy- vagy épp a Kádár-korszakból ismerős klisék, agitpropos képzetek az egyházzal kapcsolatban. (Ennek szemléltetéséhez elegendő a témával akár csak távolról kapcsolatos internetes fórumokra pillantani. Igencsak beszédes, hogy két-három mondat után rendre menthetetlenül elszabadulnak az indulatok korunk e virtuális kocsmapultjainál, ha egyházról vagy papokról esik szó. Hja, kérem, ami a zsigereimben, az a számon...)

A Ha Isten úgy akarja című film ebből a szempontból is tanulmányértékű alkotás. Vígjáték, ma non troppo, és nemegyszer párbeszédképtelennek bizonyuló kicsiny hazánkban közel engedve magunkhoz képeit és hangvételét akár terápiás hatású is lehet. Hogy egymást is közel engedjük magunkhoz. Hátha javunkra válik.