Kezdjünk mindjárt egy bosszantó kérdéssel: hogy mutatnád be az Ed Is Ont?

Úgy csinálok, mintha még sohasem tették volna fel ezt a kérdést, de mégis minden alkalommal zavarba jövök. Habár a menedzserünk rendszeresen szóvá teszi, hogy illene, én mégse tudom definiálni magunkat. Foglalkoztatnak bizonyos társadalmi kérdések, illetve maximálisan egyetértek azzal, amit Wahorn András interjújában olvastam, miszerint egy művészember mindig elégedetlen, és mindegy, hogy fest, ír, vagy egyszerűen keresztbe teszi a lábát, és azt mondja, hogy ez művészet, valamiféle elégedetlenség az, ami ezt hajtja, ahogy a zenekart is. Valójában én magam nem vagyok szakértő, bizonyos hangok kiszöknek a torkomon, pengetem a gitárom húrjait különböző sorrendben, és nagyon irigykedem a profi zenészekre, akik úgy képesek örömükre fordítani tudásukat, hogy bármikor, a világ bármely pontján előkapják a hangszerüket, és egy nyelvet beszélnek társaikkal.

Nemrég volt a zenekar első koncertje az új felállással. Elégedett vagy ezzel a formációval?

A gitárosunk, Várvölgyi Szabolcs szokta mondani, hogy van egy íratlan szabály a zenészek között, egy amolyan hármas egység: a társaság, a zene és a pénz. Ezek közül kettőnek jónak kell lennie ahhoz, hogy egy zenész szeresse azt, amit csinál. Nálunk a pénz az egyelőre semmi esetre sem jó, viszont ennek értelmében muszáj lenne, hogy a zene és a társaság jó legyen. Én, mint frontember arra törekszem, hogy a kialakulóban lévő csapat jól érezze magát a zenekarban, mert különben elmenekülnének. Szóval elégedett vagyok, és bizonyos szempontból már vágytam erre, mert az volt az érzésem, hogy nem nagyon tudunk szintet lépni az előző formációval. A négyből hárman amatőr zenészek voltunk a csapatban, és ettől mi sem tudtuk igazán komolyan venni azt, amit csinálunk. Viszont innentől kezdve ezzel nem lesz probléma, most én vagyok amatőrként kisebbségben, fel kell kötnöm a gatyámat.

A zenekar (b-j): Szilágyi Márton, Tasnádi Bence, Héjja Katalin, Várvölgyi Szabolcs

Ha amatőrnek tartod magad, mi motivál a zenéléssel kapcsolatban? Van benned valamilyen küldetéstudat?

Pontosan, küldetéstudattal rendelkezem. Kihívásnak tartom széllel szemben pisilni. Igazából az motivál, hogy elvégezzek egyfajta munkát, amitől nem tűnök el nyomtalanul a földről. Aztán erre semmiféle garancia nincsen, egyszerűen csak szeretnék valamit magam mögött hagyni, és úgy érzem, hogy esetemben ez valamiféle zenei termék lehet, vagy szöveg, vagy bármi gondolat, mert máshoz még ennyire sem értek.

Miket tartasz az Ed Is On eddigi legnagyobb eredményeinek?

A 2013-as Talentométer poprock kategóriájának megnyerése mérföldkő volt a zenekar életében. Attól kezdve hittük el magunkról, hogy van keresnivalónk ezen a pályán.  Aztán például, ami még jól cseng, hogy játszottunk a Sziget Magyar Zenei Nagyszínpadán. Erre úgy gondolok, hogyha semmi más nem történik az együttessel, akkor is menő lesz ezt az unokáknak elmesélni. A körülményekről persze nem kell tudniuk, hogy ez délután háromkor történt, tíz ember előtt, negyven fokban.

Hogy tud egy fiatal zenekar érvényesülni egy Budapest méretű kulturális központban? Nehézséget okoz a nagy konkurencia, vagy épp ellenkezőleg, pozitív, hogy rengeteg lehetőség vesz körül?

Összességében pozitív, mert egy vidéki zenekarnak lehet, hogy megvan a helyi bázisa ismerősökből, rokonokból, iskolatársakból, de ugyanakkor nehezen tudnak ezen túlnőni. Ha az ember Magyarországon a tűz közelében akar lenni, ahhoz egyértelműen a fővárosba kell jönnie.

A visszajelzések alapján eljut a zenétek az ország többi részére is, vagy csak fővárosi közegben gondolkodtok?

Múltkor hallottam, hogy jöttek Székesfehérvárról a koncertünkre, arra nagyon büszkék voltunk. A menedzserünk egyébként forszírozza, hogy több koncertet tartsunk vidéken, de sajnos az magával vonz egy útiköltséget, a klubok belépő után fizetnek, mi pedig nem tudunk megtölteni vidéken egy helyet, tehát egy turné semmi esetre sem kifizetődő. Kezdő zenekar esetében egyébként normális némi anyagi veszteség, eleinte nekünk kéne invesztálnunk a bandába, de valahogy azt érzem, mégsem éri meg, hacsak nincs valami húzózenekar, vagy helyi zenekar, akik előtt zenélhetnénk. Attól még, hogy azt látják, ma este az Ed Is On játszik, nem fognak eljönni.

Te írod az együttes dalszövegeit, elég sajátos fogalmazásmóddal. Jól sejtem, hogy a költői stílus és a vulgaritás keveredése egyfajta igényes, művészi polgárpukkasztás?

Jól sejted, alapvetően törekszem a szövegek igényességére, valamiféle egyszerűségre és tisztaságra, ugyanakkor választékosságra, viszont kedvelem a szövegekbe szőtt trágárságot is. Azért szerepel az eszköztáramban, mert szerintem lehet ízesen, kreatívan trágárnak lenni, lehet a káromkodás nyelvi kuriózum. Egy-két becsempészett csúnya szó sokkal konkrétabb, hatásosabb, mintha megpróbálnám valahogy virágnyelven körülírni.

Viszont ezek nem túl rádióbarát szövegek.

Sajnos nem. Igazság szerint, amióta a menedzserünk a banda élére állt, azóta kezdtünk el figyelni arra, mit lehet, és mit nem. Nagyon komoly kritériumrendszere van annak, hogy mi kerülhet a rádióba, így nekünk mindössze egy számunk volt alkalmas a lejátszásra, a Velem csak a baj van, viszont a többi dalunk vagy szerkezetileg, vagy hosszúságát, szövegét tekintve alkalmatlan. A Zene se szól és a Velem csak a baj van már direkt úgy készültek, hogy a lemezfelvétel előtt, egy dalírós próbán beraktunk popslágereket Youtube-ról listázva, hogy meghallgassuk, mi kell a népnek. Végigmentünk, hogy igen, refrénnel indul, egy percnél már jön a következő refrén, újabb verze, majd bridge, még egy refrén, és vége. Szinte ennek alapján született meg ez a két szám, csak ezek közül a Zene se szól elég felkavaró, nem annyira populáris, a Velem csak a baj van igen, vagy inkább, de arra meg nem igazán haraptak rá. Viszont a tatabányai illetőségű Forrás Rádió rendszeresen játsza a Lányok, fiúk-at és a Velem csak a baj van-t is, úgyhogy talán ideje lenne Tatabányára egy koncertet szervezni.

A szövegek írásánál mennyire kell behódolnod a közérthetőség érdekében?

Behódolni nem hódolok be, de kompromisszumokat muszáj kötnöm. A Zene se szól-ból például ki kellett húzni egy versszakot, amit szerettem, ezért csak hosszas győzködés után voltam erre hajlandó, de beláttam, hogy így helyes. Egyre inkább meg tudom ítélni, hogy egy szöveg jó, vagy rossz. Sajnos titkon mindig érzem, ha rossz szöveget írok, az végtelenül bosszant, olyankor nagyon kedvetlen vagyok. Ha kommersz, közhelyes, bárgyú, filléres igazságokat tartalmaz, akkor még nem járatta csúcsra magát a maximalizmus, muszáj tovább polírozni. Lassan elkészül egy teljes új albumra való termés a fejemben, azok között szerintem már tényleg egész jók vannak. A korábbi felhozatal sem rossz, de az album tulajdonképpen az elmúlt tíz év termését szedi csokorba, tehát vannak köztük kicsit ügyetlen, bonyodalmasan értelmezhető szövegek.

Van olyan dalotok, ami valamiért különösen közel áll a szívedhez?

A Zene se szól. Ebben az interjúban sokszor említettem, mert az a legfrissebb szám, amit rögzítettünk, és azt érzem a legérettebbnek. Arról azt gondolom, hogy a zenekar egy új korszakának hírnöke. Valahogy a többi dalt már kinőttem, mint azokat az együtteseket, melyeket kamaszkoromban szerettem. Illetve a Búcsú még egy erős, rázós ballada, csak újra kéne hangszerelni. Az a dal a koncerteken nagy élmény, mindig kicsit változik, mindig azzal zárjuk a repertoárt, ahhoz nagyon kötődöm.

Gyakran jelenik meg a dalokban társadalom- és önkritika, általában iróniával fűszerezve. A hétköznapokban is ilyen szigorú vagy magadhoz?

Sokat marcangolom magam, ami egyfelől narcizmusnak hathat. Igazából, ha valaki sokat emészti magát, az is a narcizmus egy válfaja, mert az illető folyton önmagával foglalkozik. Sokszor azt érzem, hogy nincs úgy figyelmem a külvilágra, ahogy azt megkövetelné, gondolok itt akár a családomra, a szeretteimre, a barátokra. Ettől a bizonyos küldetéstudattól vezérelve gyakran csak az érdekel, ami művészileg előbbre visz, minden mást figyelmen kívül hagyok és mellőzök.

Ennyi önmarcangolás mellett honnan van elég önbizalmad ahhoz, hogy színészként vagy énekesként színpadra állj?

Hú, az szörnyű. Persze most egyfelől hülyéskedem, ugyanakkor meg tényleg nagyon stresszes, pedig a színészekről sokan hiszik, hogy exhibicionisták, szeretik ünnepeltetni magukat a rivaldában, de nekem nem lenne feltétlenül szívügyem kimenni a tapsra. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy mit közlünk a színpadon, és ehhez mérten úgy érzem, jó helyre is kerültem, mármint a Katona József Színházba.

Milyen érzés a színházhoz képest, hogy az Ed Is On közönsége pontosan tudja, hogy a koncerten a te saját gondolataidat hallja, nem pedig magadra öltött szerepeket?

Érdekes, hogy az rosszabbul megy, mint szerepeket játszani. Szerepekbe bújni azért hálás, mert az ember egy kicsit mentesül attól, hogy önmaga legyen, álcázni tudja az érzelmeit. Ellenben amikor zenészként vagy frontemberként állok a színpadra, akkor nagyon különös érzés, hogy nincs feladat, cél, nem tudok mit kezdeni magammal. Általában ez abba fullad, hogy kínomban elkezdem lejáratni magam, hülyét csinálok magamból, így menekülök a helyzetből. Nagyon cinikus vagyok, ódzkodom azoktól a kliséktől, hogy „itt vagytok, jól érzitek magatokat?" vagy „kezeket a magasba", a bevett fordulatoktól, amikkel hergelni lehet a tömeget, ezt egyszerűen csak játékból tudom csinálni, de nem önazonosan. Szóval igazából előnytelen a színpadi jelenlétem a számokat összekötő szünetekben, mert zavarban vagyok. Elvesztem a talajt a lábam alól.

Említetted, hogy már vannak tervek egy következő album dalaihoz. Milyen témák fognak megjelenni?

Például van egy szám, aminek az a címe hogy Brit tudósok. Ez a szófordulat egy kohézió a dalban, mert minden versszak így kezdődik, és maga a dal valami olyasmiről akar szólni, hogy az emberek milyen hiszékenyek, mennyire vágynak az életükkel kapcsolatos illúziókra, s mennyi pénzt áldoznak különböző diétákra, gyógymódokra, plasztikára, étrendkiegészítő kotyvalékokra. Úgy érzem, ez mind valami pótcselekvés, amire az embereknek szükségük van. Minden korban megjósolják a világvégét, szerintem azért, mert annyira feldolgozhatatlan, hogy az emberiségnek akár még 30-40-50 ezer éve lehet, mi viszont ebből összesen csak hatvan-nyolcvanat töltünk itt a földön. Valójában az idő teljességének egy parányi, láthatatlan, érzékelhetetlen szeletét érezzük mi az egész életnek, ezért kell a világvége tudata, mint a struccnak egy lyuk a homokban, reménykedünk, hogy még a mi életünkben, velünk együtt  minden elpusztul.

Aztán van egy másik a Dunning-Kruger hatásról, ami az a jelenség, hogy az ostoba emberek okosnak hiszik magukat, az okos emberek viszont mindig kételkednek a saját tudásukban. Ez nem újdonság, Shakespeare-nél is megjelenik, hogy az okos hülyéskedik, a hülye okoskodik, de ez most már két pszichológus által egy tudományosan bizonyított tény. Általában az, aki buta, vagy korlátolt, az képtelen felmérni a saját kompetenciájának határait. Az is jellemző, hogy melyik ember vallja magát hazugnak. A hazugok, álszentek meg vannak győződve az őszinteségükről, és tisztára képesek mosni a lelkiismeretüket, ezzel szemben a becsületesek állandóan viaskodnak vele. Ezt mélységesen igazságtalannak tartom, erről akar szólni a szám.