Fel-alá futkorászás a színpadon, majd hatalmas széllökés. Néhány lámpafény tökéletesítése, majd újabb fuvallat. Függönyök helyreigazítása, melyeket néhány másodperc alatt vitorlává változtat a hurrikán erejű vihar. De a színészek állják a szelet, az előkészületek befejeződnek, elkezdődik a főpróba.

Juliska (Császár Erika) immáron a halálos ágyán fekszik, fehér takaróban, a fehér lepellel körbevont szobában. Abban a szobában, melyben még utoljára átélheti a szerelmet, a fiatalságát, melyben viszontlátja az ő Jancsiját (Szabó Tibor). Jancsi idősödő, háborút megjárt, katonaruhás férfiként jelenik meg, aki megpróbálja elviselhetőbbé tenni felesége utolsó óráit. Katonazsákjában egy élet súlya, kezében türelemüveg: az elképzelt, idilli boldogság lassan készült, törékeny szimbóluma. Egymást átkarolva töltik utolsó órájukat, miközben a háttérben megelevenedik egykori történetük... alakjukat folyton változtató bábokként sejlenek fel, mint árnyak, mint emlékfoszlányok.

Kovács Géza rendezésében egy merőben új János vitézt ismerhetünk meg azáltal, hogy keretbe foglalja a Kosztolányi által csak „magyar Odüsszeiának" nevezett alkotást. Kitágítja az értelmezést, meséből valóság, valóságból mese lesz. A János Vitéz már nem pusztán a hőssé váló Kukorica Jancsi története, aki Tündérországban megtalálja boldogságát, hanem mindannyiunk meséje, sorsa, egy utolsó harccal teli utazás azért, akit szeretünk, azért amit magunkénak érzünk.

A piciny színpad zsúfolásig megtelik különböző bábukkal, eszközökkel, melyek Jancsi egyes harcait hívatottak bemutatni: a rablótanyától a királyi udvarig, a folyóparttól a katonavonatig, az égtől a tengerig. A tervező, Boráros Szilárd, a bábszínház különböző elemeit vonultatja fel a kívánt hatás érdekében: botos bábuk, mint Kukorica Jancsi és a fiatal Iluska, különböző maszkokba bújt színészek, nagyméretű sík-bábuk, apró tittiri-figurák.

Az egész előadást áthatja egy különös atmoszféra, amitől egyedivé - hol bizarrá, groteszkké, hol mesébe illő árnyjátékká - válik a Mesebolt Bábszínház és a Kőszegi Várszínház közös produkciója. Ez alapvetően a látványvilágban rejlik - a kubista és az expresszionista művészet jegyei Chagall világával, és a tipikus, naiv falusi élet jellemzőivel keverednek. Így lesz a kék lepedőből először patak, aztán dunyha, a mesebeli gonosz boszorkányból ijesztő, óriási lény, a faluból pedig chagalli kép, egy hatalmas száj, mely elnyeli az elkóborolt juhászt.

A főpróbán segít nekünk az amúgy kellemetlen szél. Fellebbenti a fátylat... Sejtjük, hogy az áttetsző „függönyfalak" könnyen elhúzhatók, letéphetők. Most azonban akarva-akaratlanul elmosódnak a határok, a természet megmutatja, hogy léphetünk át pillanatok alatt egyikből a másikba - Kukorica Jancsi és Iluska, illetve János Vitéz, és haldokló felesége történetébe...

A két szál akkor találkozik teljesen, mikor a fiatal Jancsi visszatérhetne Juliskához. A két szerelmes a halál kapujában talál egymásra... A Tündérország azonban most idillien egyszerű, hétköznapi: Iluska zoknit kötöget egy lócán üldögélve, miközben Jancsi mellette pipázik. Ez a jutalom: az egész életüket egymás nélkül, mégis egymáshoz kötődve leélő férfi és nő együtt lehet otthonában.

Az egyre erősödő szélvihar a próbát sajnos félbeszakítja, azonban az igazi szerelmet felkorbácsolja, és nem hagyja veszni. Reméljük, hogy a Várszínház ma esti, utolsó előadásán jobb időben mutathatja be a társulat a magyar népmesekincs talán legszebb elbeszélő költeményét.