A fiatal, határon túli rendező második alkalommal rendez a kaposvári teátrumban - immár a nagyszínpadon. A vállalkozás egyébiránt sem volt könnyű, a megvalósítás pedig önmagáért beszél. A Figaro házassága darabcímről első hallása mindenkinek Mozart kultikussá vált operája ugrik be. Mindannyian, akik hasonló helyzetben voltunk, egy előfeltevéssel ültünk be : szeretném a Mozart opera történetét megnézni és természetesen viszonyítani. Ez minden kétséget kizáróan egy ostoba és igen méltatlan hozzáállás, hiszen tudtuk jól, hogy prózát fogunk nézni. És még milyen jót!  Az a néző, aki az első 15 percet képes végignézni úgy, hogy érdekli, mi fog következni és mi lesz a végkifejlete vagy megoldása ennek az irdatlan nagy kavarodásnak és furcsaságnak, az lényegében most hazavitt valamit. Valami értékeset. Zakariás Zalán rendezése egészen expresszív módon, koncepcionálisan és szinte tökéletes rendezői érzékenységgel és humorral fűszerezte meg az eredeti darab cselekményét és üzenetét. Nem is nagyon vagyok egyébként biztos abban, hogy ez feltétlen nekünk, nézőknek szólt. Természetesen a publikumnak készült és valóban megspékeli az interakció a színészek oldaláról, de valahol ez nekik is készült. A kaposváriaknak.

Az ateliere, vagy műhelyjellegű színház és próbafolyamat mindenképpen eredményes tud lenni. Ez a darab egy kitűnő ürügy volt arra, hogy a kaposvári színészek, a rendező, a műszak, a díszlet- és jelmeztervező valami igen erős, hatásos üzenetet juttasson el a felső hatalmaknak. A folyamatos reflexiók a színház állapotára, a költözünk - nem költözünk dilemmára, vagyis arra, hogy mi lesz most a kaposvári teátrum sorsa egy kicsit családiasabb, közelebbi, zártabb légkört teremtett a nézőtéren. Ez a furcsa posztmodern világ, a zenei atmoszféra és a színészi játék túlzó hangneme, gesztusvilága egy egészen lényeges pontra vitte el a nézőt az előadás végére. És ez a lényeges pont akkor, ott mindannyiunknak ugyanaz volt. Valami egészen komfortos érzéssel töltött el a brecht-i, csehov-i és a posztmodern színház keveredése. Egészen onnan, hogy a színészek a nézőkkel kommunikáltak és kevésbé egymással, odáig, hogy kiszóltak, beszóltak, lejöttek , felmentek, kimentek, bementek. Ezeken túl állandó figyelemmel jelen voltak.

A Hüse Csaba által megformált Almaviva gróf karaktere elsőre ijesztő, groteszk képet festett, szinte félelemmel és zavartsággal töltött el. Azt hiszem - ismerve Hüse Csaba eddigi pályáját - elmondhatom, hogy sosem volt még ennyire szabad, ennyire színészileg kötetlen, erős, lenyűgözően hatásos, tiszta és piszkos egyben, és nem leszámítva a többieket, vitte a hátán az előadást. Szerintem eljött az a pillanat a színész életében, amikor színészi igényei teljesen kiszolgálták a rendezői igényeket. Képtelen voltam nem rá figyelni és nem vele együtt gondolkodni, érezni. Lényegében minden szereplő mutatott magából valami újat, valami régit és valami furcsát is. Ezen az estén kicsit mindenki megőrült.

A Figarót és Zsuzsit alakító Fándly Csaba és Szvetnyik Kata párosa  produkció keretét alkotta. Jelenlétük és szemantikai jelentőségük megfogalmazhatatlan, mind a ketten egymásért voltak és egymásból építettek. A két ifjú színész méltóképpen mutatkozhatott be a kaposvári közönségnek a nagyszínpadon, egy mélyebb, komolyabb, de mindenképpen fontos szerepben. A rendezőként is már bemutatkozott Fándly Csaba hihetetlen játékossággal és érzékenységgel formálta meg a szerelmes és bolondos Figarót, azon túl, hogy komédiáról beszélünk, sajátos tragikus mivoltát is képes volt megjeleníteni, meglepően jó és finom ritmus- és zenei érzékkel mutatkozott be. Ugyanez vonatkozik párjára, Szvetnyik Katára is, hiszen egyik sincs meg a másik nélkül; láttam már szubrettként, duzzogó tinilányként, és most valami másban, valamiben, ami nem csak hogy érdekelt, lekötött, de el is vitt magával ebbe a világba. Meglepetés volt számomra György-Rózsa Sándor Basilio szerepében, de persze nem is a szerep volt a fontos, mert azt tudom, hogy remekül énekel, de mint prózai színész kiváltképp jól mutatkozott be, élvezhetően, nem lógott ki, a csapatban volt. Egyszerűen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek akkor, amikor a szünetben a nézőtéri büfében, egy ketrecben énekelt nekünk örökzöldeket. Viccet félretéve ( ám ők nem tették félre) kellemes meglepetés volt. Varga Zsuzsanna ugyanakkor nem volt meglepő, hiszen tudom, hogy kiváló színésznő, aki tökéletes bájjal, érzékiséggel, lemerülő és felbukkanó nőiességgel, szexualitással, fűtöttséggel és nemesi méltósággal jelenítette meg a Grófnét. Méltóságos, ugyanakkor önironikus és önparódikus jelenségként állt a színpadon.

Érdemes szót ejtenem Mohácsi Norbert Cherubin alakításáról azon túl is, hogy most kicsit fiú is volt, és kicsit lány is. Már azt hittem, mindent láttam tőle a SÖR-ön át a Magyar Elektra Oresztészéig, és a Becsületbeli ügy Cem-jéig, de nagyon tévedtem: itt megint valami újat és kidolgozottat láttam. Úgy gondolom, egy jó rendező, egy jól átdolgozott, megírt darab mindenkire jó hatással van. Képtelen vagyok nem az egekbe magasztalni Zakariás Zalán rendezői-dramaturgiai munkáját és energiáját, amit belefektetett ebbe az előadásba. Mind a zeneválasztás (Daniel Ardeleanu) , mind a kialakított és megvalósított koncepció és ötlethalmaz  - amik nem ide-oda, egymásra dobálva jelentek meg, hanem rendszerbe szervezve - egy kitűnő előadás képét mutatták meg, amiért érdemes Kaposvárra leutazni.

Ritkán látok ilyen jellegű előadást, ritkán is rendeznek határon túli rendezők Magyarországon, de ha igen, akkor valami furcsa, szemet behúnyó, torzított arccal reagálunk a történtekre. És mit tesz Isten, elkezdünk gondolkodni, nevetni, élvezni, látni. Finoman és átütőerővel reflektálja az előadás a színház a színházban effektust. Nem biztos, hogy mindenki érti, de egy reális lehetőségekkel tűzdelt, éppen készülő színielőadást játszanak le a szereplők. Ezesetben nálam nem lejátszottak, hanem feljátszottak. A darab folyamatos reflexiója, a kiszólás-beszólás és a stop effekt megfelelő használata, akár improvizatív színházi megoldásokat is idézhet.

Ha valakinek problémája lenne azzal, hogy nem érti a történetet és nem tudja kihámozni a viszonyokat, ne csüggedjen. Egy ilyen jellegű előadásban rég nem ez lesz a fontos. Mindig mondom, hogy sosem szégyen a gondolkodás, kifejezetten hasznos. Szerintem legyen ez az előadás a kaposváriaké, szubjektumuk, attribútumuk. Lehetnék elfogult, hiszen szívem teljes szeretetvilága átöleli ezt a társulatot és ezt a színházat, de az utóbbi időben nem érintett még meg ilyen formában a művészi leképezés. Az országot járva, színházakat nézve szinte mindenhova eljutok, és nem félek kijelenteni, hogy az eddigi év legizgalmasabb előadását láttam.

Egyesek szerint ez az előadás visszahozza a régi kaposvári műhely hangulatát és jelentőségét. Aki  szeret utazni, az ide utazzon, mert ezen az estén mind utaztunk valahová. És tudják mit ? Meg is érkezünk.