Poénok, amelyek néha elkésnek – kritika Nagy Ervin és Borbély Alexandra Egyéletünk című közös estjéről

2026.03.09. - 01:00 | Rónai-Bezán Anita - Jelenetfotók: 1eletem.hu

Poénok, amelyek néha elkésnek – kritika Nagy Ervin és Borbély Alexandra Egyéletünk című közös estjéről

Ismerős párkapcsolati helyzetek és politikai poénok – egy történet, amelynek csak a színpadon van vége. Nagy Ervin és Borbély Alexandra Egyéletünk című közös estjén jártunk.

A darab egy kifejezetten szellemes ötlettel indul: egy privát messenger-üzenetváltással. A beszélgetésből gyorsan kiderül, hogy Ervin - a róla szóló legendákat igazolva - ismét késik, így Alexandrának egyedül kell elkezdenie az estét. Az alaphelyzet ígéretes: egy ismert házaspár saját történetein keresztül mesél a kapcsolatukról, különbözőségeikről és közös életükről. Már a nyitány megadja az előadás alaphangját: személyes és őszinte betekintést ígér egy házasság mindennapjaiba, ahol két különböző karakter mégis mindig számíthat egymásra - még akkor is, amikor az egyikük éppen nincs ott. Az est külön értékét adja, hogy két kiváló, komoly pályaívet bejáró színészpár áll a színpadon, ami önmagában is nagy ígéretet hordoz - és talán emiatt várta a közönség még intenzívebben a nagy pillanatokat.

 
Fotó: 1eletunk.hu

Ervin végül látványos belépővel érkezik a színpadra, ám ezzel együtt a darab hangneme is gyorsan eltolódik. A személyes történetek mellett hirtelen politikai kiszólások jelennek meg, miközben a színész egy szándékosan zavart figurát alakít - mintha maga sem tudná, melyik darabba csöppent. Ez a belépő rövid ideig szórakoztató volt, ám hamar kiszámíthatóvá vált, és a poénok egy része az elején nem talált igazán célba.

A darabban a házaspár hétköznapi helyzetekből próbál humort építeni, de az első félóra érezhetően kereste a hangját. A poénok többsége inkább halvány mosolyokat váltott ki, mint valódi, térdet csapkodó, fuldokló nevetést. Ráadásul sok jelenet előre kiszámítható sémákra épül: a férfi-női szerepek tipikus különbségei, a párkapcsolati viselkedésminták és a jól ismert házastársi konfliktusok kerülnek elő. A tapasztaltabb nézők már sokat láttak ezekből a párkapcsolati helyzetekből, így kevés igazán friss felismerésre számíthattak.

 

A közepe felé azonban érezhetően felpörgött az előadás. Ekkor vált igazán hangsúlyossá a darab központi motívuma: Ervin legendás késése. Több történet is erre épült, az est egyik legemlékezetesebb csattanója pedig az itt ismertetett ún. „Woody-hatás", amelyet egyes, még meg nem erősített pszichológiai feltevések szerint a Nagy Ervin és Woody Harrelson közötti eset inspirált.

A legélvezhetőbb rész az esküvői jelenetek voltak. Itt szoros közönség-bevonódás és sok együttnevetés alakult ki, amely végre megteremtette az őszinte kapcsolatot a színészpárossal. Ervin ének- és tánctudását is csodálhattuk, sőt az esküvői nyitótáncuk demonstrálása után a sötét színpadon egy kevés romantikával kifigurázott, lábemeléssel kísért hitvesi csók is elcsattant. A jelenet inkább látványos gesztus volt, mint dramaturgiai fordulópont, de a közönség láthatóan élvezte, különösen azt, hogy a nyitótánc kiválasztásában részt vehetett.

 

A gyermekvállalás története újabb irányváltást hozott: bár ezek az élet legszemélyesebb pillanatai közé tartoznak, itt ismét erőteljes politikai poénok jelentek meg. Meglepő módon ezek működtek a legjobban az egész előadás során. A közönség hangos reakciói jelezték, hogy ez a hangnem erősebb kapcsolatot teremtett a nézőkkel, mint a korábbi egyszerű párkapcsolati humor.

A darab alatt folyamatosan kerültek elő rövid videóbejátszások, fotókból összeállított montázsok, melyek felidézték a pár közös történetének fontos pillanatait. Ezzel kimondottan intimmé vált a kapcsolat előadók és a nézők között.

A finálé ironikusan egy hollywoodi hangulatú jelenettel zárult: az Oscar-gála utáni balszerencsés kaland során - nem meglepő módon - lekésik a Budapestre tartó repülőgépet.

 

A produkció alatti hiányérzetet az okozza, hogy nem áll össze igazán egységes előadássá. Inkább epizódok laza füzérének hat, amelyek között időnként felvillannak valóban működő humoros vagy őszinte pillanatok, de a dramaturgiai ív gyakran megtörik. A néző a végéhez közeledve már várná a katarzist: egy erősebb dramaturgiai kiteljesedést. Az a bizonyos "aha" élmény azonban elmaradt - a darab egyszer csak véget ért. Emiatt a történet mintha végig egy szinten maradt volna. 

Mindezzel együtt az előadás alapvetően egy laza, kellemes estét kínál a nézőknek. Összességében bátran tanácsolható az is, hogy ha már egyszer megvettétek a jegyeteket, nem érdemes lekésni róla...

Új hozzászólás