Mindig azzal szoktuk kezdeni az interjúinkat, hogy az éppen aktuális művész hogyan lett színész? Most inkább arra lennénk kíváncsiak, hogyan lett Nagy Cili színésznőből rendező?

Mégiscsak fogok arról beszélni, hogyan lettem színésznő. Nálam talán a rendezés régebbi, mint a színészet. Anyukámmal beszélgettem erről a minap, és felidéztünk pár olyan emléket, amiket már majdnem elfelejtettem. Harmadikos koromban volt egy gyereknapi műsor, ahol rendeztem egy háromszereplős kis szösszenetet! Csak arra emlékszem, hogy én találtam ki a jelmezeket, a szituációt, és nagyon viccesre sikeredett. Két szomszédról szólt, akik szerettek volna egymásra licitálni, végül teljesen képtelen lódításokba csúsztak át. Felső tagozatban pedig már zenés produkciót rendeztem! A Clash zenekar Should I Stay or Should I Go című számára őrült meg három takarítónő: partvisnyélbe énekeltek, táncoltak. Az Országos Gyermeknapon még vendégszerepeltünk is ezzel a „darabbal", akkor tanultam meg, hogy mennyire bonyolult tájoltatni egy darabot. (nevet)

Érettségi után Zalaegerszegen lettem stúdiós, ott már komolyan gondoltam, hogy szeretnék rendezni is. A tavasz ébredéséből állított színpadra jeleneteket Tucsni András. Egyik órára úgy érkezett meg, hogy én veszettül rendeztem a többiek jelenetét és egyáltalán nem érdekelt, hogy ő bejött. Jelezte, hogy elkezdené az órát, én meg kérleltem: „Csak még ezt a mondatod hadd!". Végül azt mondta, hogy gondolkozzak el azon, hogy rendező legyek, de az órát szeretné megtartani. Bogarat ültetett a fülembe. Elkezdtem tudatosabban létezni a színházban, beültem minden próbára, amikor tehettem. Megnéztem a világítópróbákat is, nagyon érdekelt, hogy mi folyik a színpadon, amikor minket pihenni küldenek. Ebben az időben jobban érdekelt a rendezés technikai része, mint az, hogy hogyan tudsz egy színészből előcsalni dolgokat, vagy hogyan érdemes szerepet osztani.

A főiskolán is őrizted a rendezéssel kapcsolatos ambícióidat?

Már a Színház és Filmművészeti Egyetemen tanultam, amikor Babarczy László és Lukáts Andor rendezőosztályt indított. Rendhagyó módon nem műveltségi teszttel indult a felvételi, hanem beszélgetéssel. Beléptem a terembe, ahol a felvételi zajlott, és ott ült majdnem az összes tanárom: egyből leizzadtam. Borzasztó élmény volt, próbáltam életben maradni, de csak hebegtem-habogtam. Végül Babarczy nagyon kedves volt és azt mondta: „Maga úgyis most diplomázik, legyen színésznő! Miért szeretne visszaülni az iskolapadba?".

De hosszútávon nem adtam fel. Később voltak olyan munkáim, ahol jól jött, hogy nemcsak színészfejjel gondolkozom, hanem mint rendező is átlátom a darab szerkezetét. Amikor 2010-ben a Weöres Sándor Színházhoz szerződtem, mondtam Jordán Tamásnak, hogy szeretnék a jövőben rendezni is. Azt felelte, hogy ha kell, akkor elhúzza ezt a mézesmadzagot! Idővel elkezdtem pedzegetni, hogy a Dühöngő ifjúságot elő lehetne venni. Voltak nehézségek, de aztán megszületett az előadás DühöngŐ néven, ez volt az első igazi rendezésem.

Nem kihívás a társulat többi tagját rendezni úgy, hogy te is közéjük tartozol? Lehetséges, hogy egy külsős rendezőnek könnyebb dolga van.

Ugyanannyi előnye van, mint hátránya. Ha jön egy neves rendező, akkor természetesen a színész igyekszik jobban megfelelni az elvárásainak. Amikor egy társulati kollega rendez, lehet, hogy előbb kibújik a szög a zsákból: „Én ezt nem így gondolom, győzzél meg!" A színész vitatkozós fajta, szeretné megérteni a szerepét, ha pedig nem érti, hogy mit várnak tőle, akkor egyenesen dolga visszakérdezni. Igyekszem a rendezéseimhez úgy választani színészeket, hogy tudjunk egy húron pendülni. A DühöngŐ alatt voltak ugyan vitáim, de bizalmat kértem és sikerült meggyőzöm a társaimat. Úgy gondolom, hogy a konfliktusok, viták a rendező és alkotó munkával járnak.

Gondolom sokat tanultál azoktól a híres rendezőktől is, akik a Weöres Sándor Színházban megfordulnak.

Persze, de még a Szombathely előtti időkből is. Volt szerencsém két beavató darab erejéig Ruszt Józseffel dolgozni. Akkoriban tojáshéj még a fenekemen, kezdő színésznő voltam. Ruszt nagyon mély benyomást tett rám; egyszer a büfében megfogta a kezem, lehúzott a fotelbe maga mellé: „Cili, maga honnan jött? Mekkora hely? Szülei ott élnek? Egyébként mivel foglalkozik? Jól van, jól van...!" Látszott a tekintetén, próbálja beazonosítani, hogy kivel lesz dolga. Nekem ez fontos tanulság volt. Eltanultam tőle, hogy ha valakit nem ismerek, akkor felteszem neki ugyanazokat a kérdéseket, amiket ő tett fel nekem. Ezzel nagyon zavarba lehet hozni az illetőt, rögtön rájössz, hogy milyen ember. De ha mégsem jön zavarba, akkor is kiderül, hogy milyen közegből jött.

A Rómeó és Júliában voltam Júlia. Minden próbára korábban be kellett mennem, és zongora mellett gyakoroltam a nagymonológomat, hogy középhangon beszéljek. Ruszt leült a zongorához és nekiállt kopogtatni: „Hallod: itt kezd! Robogjatok parázspatájú mének..." Akkoriban nem sokat tudtam a beszédtechnikáról... Rengeteg apró trükkje volt, amikre később jöttem rá. Nem kell mindig mindent elárulni a színésznek!

Egyes rendezők más-más információkat osztanak meg a színészeikkel. Vannak, akik elől elhallgatnak dolgokat, másoknak pedig több tudást adnak, így manipulálják az alakításokat.

Ezt a színházban nehéz kivitelezni, mert naponta beszélnek egymással a színészek, közösen elemzik a darabokat. Visszatérve az előző kérdésre: nem tudom konkretizálni, hogy mi mindent tanultam. Sok olyan dolgot láttam, amikről azt vallom, hogy nem szabad csinálni. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen érzés, amikor a rendező nyersebben nyúl a színészhez.

Mostanában sikerült megfogalmaznom, hogy mi érdekel a rendezésben: a színész személyiségét és határait megismerve rávenni arra, hogy hagyja el a komfortzónáját és lepje meg magát. A személyiségén keresztül kell eljuttatni oda, amit a szerep kíván. De nincsen olyan módszer, ami mindenkinél jól alkalmazható. Kálmánchelyi Zolival rengeteg vitánk van arról, hogy az a metódus, amivel én dolgozom, az nála egyáltalán nem működik. Ő teljesen más utat jár be, de ugyanoda jut el, ahová én. Van egy híres kínai mondás, amit én nagyon szeretek: „A hegyre több út vezet fel." Lehet, hogy valakit félre kell hívni és próbaszünetben beszélgetni vele, mással pedig konfliktusba kell keveredni, hogy átszakadjon a gát.

Hallottam már leállított főpróbáról, ahol a rendező a közönség előtt alázta meg a színészt, hogy jobb teljesítményre sarkalja. Hasonlókra gondoltál, amikor azokról a módszerekről beszéltél, amiket szerinted nem szabad használni?

Én rosszul tűröm az ilyesfajta szekálást, nem is szoktam alkalmazni. Megtörtént már, hogy egy rendező addig piszkált, hogy „állapotba" kerüljek, amíg hozzá nem vágtam a papucsomat! Másrészről megértem a rendezőket is, én még nagyon tapasztalatlan vagyok, nem tudok ítélkezni senki fölött. Lehet, hogy nincs idő a finomkodásra, és rövidre kell zárni a konfliktusokat. Én nagyon szeretem, ha kialakul egy közös műhelymunka, egy együttgondolkodás. Ez veszélyes is tud lenni, mert a színészek annyira magukénak érezhetik a darabot, hogy teljesen eluralkodnak fölötte. Ilyenkor kell visszavenni a gyeplőt. A Grönholm-módszer alatt voltak pillanatok, amikor nem láttam át a folyamatokat. Egy időre teljesen rávakultam, fogalmam sem volt, hogy mi történik! Egyszerre próbáltam rendezni és játszani...

Pont azt akartam kérdezni, hogy milyen egyszerre játszani és rendezni, A Grönholm-módszerben pont ezt csinálod.

Pokoli! Két helyen kellett lennem, és sehova sem értem oda. Egy idő után kértem kamerát és felvettük a próbát. Éjjelente visszanéztem, figyeltem, hogy egyáltalán működik-e térben a darab. Egy ponton aztán fordult a helyzet: itt a szobában játszottunk és megállítottam a próbát, egy jelenetet újra végigvettünk. Idővel az-az édes helyzet állt elő, hogy a többiek maguktól megálltak. Amikor megkérdeztem miért, elmondták, hogy azt hitték, hogy mondani akarok valamit! (nevet) Kéne egy kapcsoló, ami, ha pirosan ég, rendező vagyok, ha zölden, akkor színész!

Említetted a teret. Ez nagyon különleges, hiszen Jordán Tamás dolgozószobájában ülünk és itt is játsszátok a darabot. Kinek az ötlete volt ideköltöztetni?

Ha röviden akarok válaszolni, akkor azt felelem, hogy a Kálmánchelyi Zolié. Amikor kiválasztottuk a darabot, Jordán Tamás azt javasolta, hogy játsszuk az előtérben egy nagy asztalnál, amit körbeülnek a nézők. Gondolkodtam rajta, de kétségeim voltak: pont az-az atmoszféra nem születik meg, ami a darab lényege, a bezártság és szeparáltság. Zolinak elmeséltem a kételyeim, és azt felelte: „Miért nem viszitek be az igazgatói irodába?" De hát nem hallatszik ki innen a hang!- feleltem. „Majd kihangosítjátok!"

Kelemen Zoltán azt mesélte, hogy az egyik legnagyobb nehézsége pont az, hogy az üvegfal miatt nem érzi a közönség visszajelzéseit.

Igen, ez így van. Réthly Attila nagyon sokat segített, vele beszéltem át a technikai megoldásokat. Hiába ismertem a hangosítás nehézségeit, tudtam, hogy tökéletes a tér, a bejárat, az ajtók, a körbejárhatóság... De nagyon féltem, hiszen, amikor bent játszom, nem tudok kint lenni, és folyamatosan ellenőrizni. Réthly segítségével azonban beállítottuk a hangfalakat, a monitorozást, és a mikrofonokat. Az én tudásom akkor kevés volt ehhez, szükségem volt a támogatására. A technikai feltételek megteremtése volt a legnehezebb feladat, az előadás sokkal könnyebben összeállt.

Kőkemény pszichológiai dráma, még a közönséget is manipulálja. A lendülete sodró, vérre menő konfliktusokkal szembesül a néző. Ezek az iszonyatos energiák olykor a színészeket is elragadják? A Matusek Attila és Endrődy Krisztián által megformált karakterek még egymásnak is esnek...

Amikor igazán jól megy az előadás, akkor valóban élessé válnak a helyzetek. Hatalmas gyomrosokat kapsz a társaidtól, de ez kifejezetten jól esik. Amúgy pont az Attilát kellet kontrollálni, túl nagyot lökött a Krisztiánon, nem volt tisztában az erejével! (nevet) Én itt bent látom a tekintetét is, ahogyan elkezd rezegni benne a könny és ordítja: „Ne hívj még egyszer transzvesztitának!"

Ha jól tudom, akkor pszichológussal is egyeztettetek a próbák alatt.

Igen, elhívtam egy ismerősömet, aki jártas a cégek pszichológiai felvételeiben. Elolvasta a darabot és közösen átbeszéltük; érdekelt, hogy mennyire valóságosak a műben leírtak. Megtudtam, hogy létezik például a „kié legyen az ejtőernyő a zuhanó repülőn?"- teszt, aminek a darabban fontos szerepe van. Sokat beszélgettünk az én karakteremről is, majd módosítottunk a befejezésen annak érdekében, hogy ne egy női bosszú legyen a záróakkord. Az eredeti darab a sértett nőiesség revánsaként értelmezte a lezárást.

Nagy Cili akkor olyan színésznő, aki rendez is.

Nem választom el a kettőt. Nagy Cili színésznő, amikor játszik, ugyanaz, mint Nagy Cili rendező. Legfeljebb a színésznő néha türelemre inti a rendezőnőt: „Most ne szólj bele, várj még pár próbát!" Vannak rendezők, akik megengedik, hogy mindkét énemet kihasználhassam, Réthly Attila például ilyen, neki szimpatikus ez a jellemvonásom. Igyekszem a rendezési vágyaimat úgy megélni, hogy a közös jót szolgálja, ne zavarjak vele senkit sem a próbafolyamatok alatt.

Utolsó kérdésünk: tragédiát vagy komédiát játszol szívesebben?

Nagyon sokáig csak kisebb szerepeket kaptam, esetleg közepeseket. Ennek ellenére mindegyikben nagyon jól éreztem magam és sok sikerélményem volt. Később már adtak nagyobb szerepeket is, és visszagondolva nem bánom, hogy addig nem: meg kellett érnem rájuk. Egy színésznek jót tesz, hogy sokfélét játszhat. Az Ivanovban azt gondoltam, hogy Babakina szerepe nem nekem való feladat, más alkatú színésznőkre szokták ezt osztani, kissé idősebbre talán. Egy ponton aztán elmúlt a félelem, felengedtem, és az enyém lett.

Büszke vagyok rá, hogy sokfélét tudok. Kevés olyan dolog van, amire azt mondhatják, hogy nekem nem való. Az üvegcipő Adéljától kezdve, a Sweet Charity címszerepén és A dzsungel könyve Csiljén át, A falu rossza Irénkéjéig minden karaktert játszottam. Hiszek abban, hogy nincsen kis szerep, csak kis színész, hogy minden szerep jó szerep, mindegyik kihívás!