Volt egyszer egy fiatalember, aki mindig is érdeklődött a komolyzene iránt, de úgy hozta a sors, hogy nem jutott el egyetlen igazi hangversenyre sem. Egy olyan fiatalról van szó, aki a mindennapos apró csatáiban, hol sérülten vonult vissza a verbális sortűzből, hol diadalittasan vezette magát az eleinte reménytelennek tűnő helyzetekbe, tudva, hogy kiállásával, őszinte beszédével képes úrrá lenni ezeken. Volt boldog, szomorú, segítőkész, közönyös, átlagember. Ez a (még mindig) egyetemista fiatalember gondolt egyet és úgy döntött, hogy kiugorva a hétköznapok zakatoló vonatából, kedd este megtapasztalja azt, amit már nagyon régen élt át teljes szívből, úgy igazán.

Kissé izgatottan ült be a templomi padsorba, mivel eddig többnyire csak punk vagy metál koncertekből próbált Händel motívumokat kihámozni. Nem sikerült. A kis késéssel kinyíló D-moll Concerto Grosso (az est bevezető műve) azonban bemutatta azt, hogy egy templom falai között miként eshet szerelembe a tökéletesség és a harmónia, miként hathat a nyers matematika fennkölt, magával ragadó megtestesülése. Händel zenéje szembeállította hősünket saját életével. A hegedűkön, a fagotton, a fuvolán és az orgonán keresztül újra megelevenedtek a sikerek, a kudarcok, a lustaság, a szerelem, a csalódás. Csodálva nézte azt az összhangot, ahol az első ránézésre különböző személyiségű emberek erre az estre képesek voltak minden tudásukat elővenni, hogy aztán ezt a képességüket szolgálatba állítva, együtt, egy szellemként adhassák át mindazt, amit Händel az életről gondolt, érzett. Visszakozás nélkül engedte át magát a muzsikának, ami úgy köszönte meg ezt a szívélyességet, hogy jelképesen bár, de kíméletlen őszinteséggel vezette végig saját élete rögös állomásain.

A G-dúr Triószonáta Bertalan András fuvola- és Kálló Zsolt hegedűjátékában az F-dúr orgonaverseny Szekendy Tamás előadásában, és végül a Silete Venti oratórikus mű, Zádori Mária elképesztő szopránjával éppen annyit mutatott Emberünk érzéseiből, amennyit akkor kellett, „csupán" azért, hogy a muzsika továbbkalauzolja Őt személyes „birodalmának" egy másik szegletébe, ami nem feltétlenül vidám, de szembe kell vele nézni és lélekben megerősödve ismét megvívni az újabb és újabb „ belső csatákat". 

Végezetül tehát elmondható, hogy a Capella Savaria kamarazenekar előadása teljes mértékben beleivódott a fiatalemberbe, aki ezúton is szeretné megköszönni, hogy több, jobb, érdemesebb lett legalább arra a másfél órára.