Nekem ő volt a mindenem, kapcsolatom a világhoz. Tulajdonképpen nem is emlékezem másra rajta kívül, csak mint időnként felbukkanó arcokra : anyámra, nagyanyámra, akik  etettek, vagy ruhát adtak rám, keresztanyámra, aki fekete szemével és ellentmondást nem tűrő modorával a mesék vasorrú bábáját testesítette meg nekem, és halálosan rettegtem tőle. Keresztapámra, akinek jóillatú ölelésében lehettem vasárnaponként, amikor megjött a miséről, hogy aztán engedelmes és alázatos mosollyal tegyen a földre, ha keresztanyám hangja felharsant a háta mögött. Fura, de bátyámra szinte alig emlékszem ezekből az időkből, csak egy szomorú és félszeg kisfiút látok, amint egyik lábáról a másikra állva, irigykedve néz engem apám ölében, összeszorított szájjal, örökké visszafojtott kéréssel, hogy én is hadd'! , karjait esetlenül szorítva rövidnadrágba bújtatott combjaihoz, markában kavicsokat szorongatva.

Amikor most felidézem ezt az emlékképet, a szívem csordultig telik bánattal. Tizenöt éve már, hogy elvesztettem őt is. Nem álltunk közel egymáshoz, míg élt, de bármikor, ha nehezteltem rá valamiért - és ez gyakran előfordult -, arra a bánatos kisfiúra gondoltam, és minden haragom elszállt. Állandóan úgy éreztem, adósa vagyok, hogy tartozom neki valamivel. Most, felnőtt fejjel már azt gondolom, hogy talán azért, mert annyira kisajátítottam magamnak apám szeretetét. Álldogált egy darabig, aztán hogy látta, hiába vár, fejét dacosan leszegve elfutott, de előbb még hozzánk vágta az öklében szorongatott kavicsokat. Én kényeskedve kiabálni kezdtem, de apám szelíden csak ennyit mondott: - Nem akart ő bántani, szegény. Én, az elkényeztetett királykisasszony, nem értettem, miért nem veri el, vagy szidja le legalább, és miért ő a szegény? Most is fülemben cseng ez a mondat, ahogy annyi hosszú éven át is mindig, mert azóta rájöttem, hogy apám ott megsejtette a jövőt abban a tétován ácsorgó gyerekben, aki akkor is, és később is, egész élete folyamán, kívül rekedt mindenen.

Papa, mert így hívtam őt, sokat foglalkozott velem. Naphosszat az ölében tartott és mesélt. Persze tudtam, hogy beteg, de ez akkor, hatévesen egyáltalán nem foglalkoztatott. Ahogy az sem, hogy öreg és a háta csúf ívben görbül, lábán egy soha be nem gyógyuló sebbel nehezen jár. Én szépnek láttam, meleg volt és biztonságos, és a világ legszebb meséit mondta el nekem a maga kitalálta melegdombi nyuszikról. Történetei soha nem értek véget, és én soha nem untam meg őket. Azt hiszem, szegények voltunk akkoriban, de ebből nem sokat éreztem. Volt mit ennünk a nagy kertben, amit én akkor végtelennek láttam, mindenféle termett, és számtalan állat is élt velünk: baromfik, disznók, de még kecske, tehenek és lovak is. Erről a kecskéről egyáltalán nem maradtak meg emlékeim, csak annyit tudok róla, hogy küldetésének érezte, hogy engem eltaposson, és ezt meg is próbálta minden adandó alkalommal, mígnem apámék megunták a kecske csínytevéseit, meg féltettek is, hogy kárt tesz bennem, hát végül levágták. De valószínűleg, sajnálhatták is, mert a húsából készített kolbász egy év múlva is ott lógott a szegen, nem ette meg senki. Talán csak télen volt rossz, mert a házat nehéz volt a kályhával kifűteni. Ilyenkor esténként anyám zsindelyeket melegített meg a sparhelt tetején, hogy aztán újságpapírba tekerve a lábunkhoz dugja az ágyban, hogy felmelegítsen.

Papa néha eltűnt otthonról, kórházban volt, és én ilyenkor türelmesen, és mintegy félálomban várakoztam. Megszoktam, hogy egy idő után újra felbukkan, és hogy addig másokkal kell lennem.

A faluban sok gyerek volt, akik kisebb-nagyobb csapatokban játszottak valahol napközben, ettek, ahol éppen a dél utolérte őket, csatangoltak a falu határában, hogy aztán estére, mint a legelőre kihajtott tehénkék, ők is hazaszállingózzanak. Egyesével, kettesével, piszkosan és éhesen, fáradtan befordulva a házuk kapuján. Most, ahogy erre gondolok, hogy milyen szabadon is éltünk akkor, szülői felügyelet nélkül naphosszat, elcsodálkozom, hogy mennyit változott a világ ezen a téren! Egyik legelső emlékem egy tehénhez kötődik, akire én vigyáztam egy egész nyáron át, és mindössze három éves voltam ekkor. Nagyon jámbor állat volt, hozzám képest hatalmas, csodásan ragyogó, szelíd szemekkel. A nyakában valamiféle kötél volt, aminél fogva vezethettem vagy kiköthettem valahová. A kertünk alatt volt egy gyümölcsös, ide jöttünk ki minden nap. Nekem, a picurka kislánynak ez a kert maga volt a végtelen Tündérország, tele csudás dolgokkal, amikkel játszani lehetett. Ha behunyom a szemem, ma is látom magam előtt: aranyszínű napsütés, óriásokként álldogáló fák, a zöld fűben színes virágok tömkelege. A csendben nem hallatszik más, mint döngicsélő méhecskék, és egy távoli harang hangja. Egyszer, emlékszem, éppen ezek miatt a méhek miatt törött el nálam a mécses, pedig nem voltam bőgős fajta: nem szerettem a cipőt, de talán nem is adtak rám, nyáron, falusi gyerekeken ez nem volt ritka, és ráléptem egy virágon üldögélő méhecskére, mire az a talpamba szúrt. Na, lett is nagy bömbölés, taknyam-nyálam egybefolyt a nagy igyekezetben, mire alábbhagyott a fájdalom. Szegény tehénnek volt mit hallgatnia: persze, edzett volt már, mert hozzá volt szokva a hosszú monológjaimhoz. Neki meséltem tovább a meséket, amiket Papától hallottam, és egyébként is: vele beszéltem meg minden ügyes-bajos dolgomat is. Most kuncogtam egy kicsit, mert ez a jó szokásom ma is megvan, hogy ártatlan és gyanútlan állatoknak öntöm ki a szívemet.

Papa megint eltűnt, de én, a hatéves, már cseppet sem aggódtam. Bátyám a szomszéd nagyfiúval mászkált, horgásztak, fociztak, és az istennek sem akaródzott magukkal vinni egy kislányt. Akkoriban ismerkedtem meg más gyerekekkel, hogy aztán végtelen csatangolások közepette velük töltsem a napot. Néha felnőttek is voltak velünk, akik mostanra már homályba vesző célzattal vittek bennünket ide-oda. Egyszer, valami szőlőhegyen játszottunk, amikor az egyik gyerek anyukája odaszólt nekem: - Láttam, hogy a mentő hazahozta apukádat.

Ma is meglódul a szívem, ahogy felidézem az érzést, amit ez a közlés keltett bennem: az örömet, hogy megint itthon van velem. Látom magam, ahogy felugrok a homokból, ahogy a boldogság érzete egyszerre hasít belém a rémületével: de hogyan jutok most haza? Pillanatokig remegve álltam ott, élesen rajzolódott ki minden előttem, a felnőttek közömbös és csodálkozó tekintete, a többi gyerek várakozásteli arca, még a karomon, lábszáraimon csillogó homokszemek is, aztán az elhatározás, hogy hazajutni, azonnal. Ma sem értem, hogyan sikerült végül, mert nem emlékszem másra, csak a rohanásra árkon-bokron át, a kiszakadó lélegzetemre, ahogy sípolva veszem a levegőt vágtatás közben. Elesek és futok tovább, karomat össze-vissza karmolják az ágak, de én csak futok és futok, egyetlen riadt boldog iramban, hogy hazaérjek.

Azóta sokszor eszembe jutott ez a nap, a festményszerűen belém vésődött részleteivel, a ma is pontosan felidézhető érzéseivel, és tudom, hogy amit akkor átéltem, az egyik legigazabb dolog volt egész életemben. Én, aki felnőttként is mindig eltévedek mindenhol, akkor ott, a szeretetem által jutottam haza.

Apám aznap éjjel meghalt.

Azóta nagyon sok év telt el. A minap egy barátom járt nálam, és apám képére mutatva megkérdezte, emlékszem-e még rá, mert ő már alig az övére, és hogy fél, hogy elfelejt valamit, és hogy le kéne írni..., a gyerekeinknek. Akkor meséltem el neki ezt a történetet.