A Szent Jakab útról jó öt éve hallottam először, és éppen a fentebb említett könyv írónőjével készült rádióinterjúban. Akkoriban magam is életem drámáját éltem, egész addigi világom romokban hevert, és csak hallgattam és hallgattam a beszámolót a hosszú útról, magányról, a komfortzónánk feladásáról, stb.

Úgy kapaszkodtam bele a hallottakba, mint a halálos beteg, aki egy újonnan felfedezett gyógyszerről hall, ami gyógyulást ígér. Persze, ha sokat morfondíroztam is ezen a megoldáson, nem lett belőle semmi sem. Több okból sem: működtek bennem a berögzült konvenciók, a félelem, és nem utolsó sorban lojalitásom a családom iránt, és munkált bennem a remény is, hogy szétesett házasságom még megmenthető. Lefoglaltak a mindennapi teendők, és fura, de ez az aprómunka volt az, ami elterelte figyelmemet a nagyobb bajokról. Miközben belül, a fejemben, szívemben rettenetes viharok dúltak, amik néha az őrületig fokozódtak, én magam is megpróbálkoztam a meneküléssel. Igaz, nem mentem világgá, ahogy kislány koromban annyiszor nekiindultam, csak a környéken kóboroltam. Nem tudtam megmaradni a lakásban, főként, miután anyám is meghalt. Egyedül maradtam, és örökké kóboroltam valahol, jórészt a környéken.

Megesett, hogy éjszaka is elindultam valahová, nem nézve, hogy az út hová vezet, és csak mentem és mentem, vízmosásokba esve, erdő fái között vágva át, hogy mire, isten tudja hogyan, végül mégis hazavetődtem, ruhám, arcom összekarmolva, besározva. Talán fél vagy egy év is eltelt ebben a kábult menekülésben, kétségbeesett útkeresésben, anélkül, hogy enyhülést hozott volna. Hogy  a dolgok mégsem maradtak meg abban a reménytelen állapotukban, ahogy kezdetben gondoltam, az nem ezeknek a féktelen kóborlásoknak, naphosszat tartó biciklizéseknek volt köszönhető, hanem egy másfajta, egy belső utazásnak - önmagamba.

Ez az utazás volt eddigi életem leghosszabb és legélménytelibb útja, mely során hol lassabban, hol gyorsabban száguldott velem a képzeletbeli vonat, arcok suhantak el az ablaka előtt, állomásokon vesztegeltem, vagy együtt utaztam másokkal, barátságokat, szerelmeket kötve közben, míg ide érkeztem, ahol most vagyok. Hogy időközben az élmények, tapasztalatok hatására magam is, és a világról alkotott képem is alaposan megváltozott, az egészen természetes. Ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy ezt a fajta lemerülést és felszínre úszást javasolnám-e másoknak is problémamegoldási technikaként, óriási igen lenne a válaszom.

Én végül nem indultam neki Szent Jakab útjának, bár azt mondják, „never say never!" Ugyanakkor jó szívvel ajánlom Sándor Anikó El Camino című első könyvét, amiben egy valódi, országokat átszelő utazásról számol be a végtelen gyaloglás közben átélt élményeiről, mindezt egy nő szemszögéből bemutatva, aki a maga életének rendezésére ezt a megoldást látta célravezetőnek. Nyilván, életreszóló élményeket szerzett eközben, amelyek átformálták a gondolkodásmódját, a benyomások, megtapasztalások pedig távolabb vitték addigi életétől. Hogy milyen sikerrel, illetve egész életére kiható, azt átformáló utazás volt-e, vagy csak egy recept minden nehéz, megoldhatatlannak tűnő élethelyzetre? Egyfajta gyógyszerként merül fel megoldásként ismét egy újabb utazás? Megtudhatjuk új regényéből, a nemrég megjelent Tévúton című könyvéből, melynek bevezetőjében ezt írja:

"Tudtam, hogy rossz döntést hoztam. Addigra azonban már késő volt, újra a régi lendülettel tepertem a mókuskerékben. Sejtettem, hogy a testem azt próbálja jelezni, hogy nem jó az irány. Figyelmeztetni akar, hogy tévúton járok. Nem lehet visszafordulni, nem szabad visszatérni ahhoz, aminek egyszer már teljes meggyőződéssel hátat fordítottam, ami szembemegy a lelkiismeretemmel és az önbecsülésemmel. Ezúttal mégsem hallgattam a belső hangomra. Számokat láttam magam előtt, amelyek igencsak jól mutattak. A lelki béke, a felhőtlen szabadság érzése azonban gellert kapott. Újra sokat szorongtam, és egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy az életem véges. Pakolászni kezdtem magam körül, azt hiszem, rendbe akartam tenni a dolgaimat. A világéletemben hangoztatott "én mindig mindent megoldok" jelmondat halkulni kezdett, bizonytalanná, erőtlenné vált. 'Ki kell bírnom egy ideig' - ez lett az új célkitűzés. A helyzet rosszabb volt, mint ami miatt pár éve világgá mentem onnan. Ám addigra már nyakig benne voltam a sűrűjében, és minden nap azt számolgattam, hány hónapnyi tűréssel tudok megszerezni pár év szerény anyagi biztonságot. Amire aztán nem kerülhetett sor, mert a sors a fejemre koppintott."

Ezekkel a sorokkal előrevetít egy új, „nemszeretem" élethelyzetet, és a könyvből megtudhatjuk az erre adott válaszokat is.

Mi, mindketten nők, tettük meg saját belső utazásunkat, mindketten más utakon át jutva el önmagunkhoz.

Azt tapasztalom azonban, hogy a férfiaknál is mennyire jelen van a menekülés vágya, sőt, kevésbé agyonbonyolított gondolkodásuk miatt sokkal nyilvánvalóbb is. Az ő „El Caminójuk"nem annyira lelki indíttatású, hanem gyakran csak ráparázás egy helyzetre: ilyen pl. a házassággal járó, hirtelen jött felelősség, az első gyerek születése. Hasonló a középkorú férfiak esetében a kapuzárási pánik, amikor a menekülést tartják az egyetlennek és legegyszerűbbnek helyzetük megoldására. Talán tévedek, de nekem úgy tűnik, hogy míg mi, nők önmagunk, és életünk megújításán dolgozunk, belső utazásunktól egy új személyiség születését reméljük, addig mintha a férfiak mindig ugyanazt a hibát követnék el, életvezetésükben ugyanazt a sémát alkalmazva. Vannak persze kivételek is, de ők azok, akik meg folyton keresnek valamit, vágyaikat követve, gyökértelenül, igazi kötődések nélkül.

Nincsenek tehát mindenkire érvényes életvezetési technikák, amivel könnyedén kormányozhatnánk életünk hajóját, elkerülve zátonyokat, vagy baljós kikötőket. Ami talán általános érvényű lehet, az annak felismerése, hogy a bennünk lévő problémák nem valamely földrajzi helyhez, hanem csak gondolatainkhoz kötődnek, és a tőlük való megszabaduláshoz nem kell mérföldeket megtennünk. Letehetjük őket sérelmeink színterén is, ha megtanuljuk elengedni őket.

Ha érdekes és könnyed nyári olvasmányt keresel, és közben magadon is elgondolkodnál, akkor jó szívvel ajánlom Sándor Anikó könyvét!