A katona mélyen aludt. A vízmosás, ahol álomra hajtotta a fejét, már közel volt a határhoz. A nap melegen tűzött át a fák levelei között, fényes és meleg cirmokat rajzolt az alvó testére. Már hetek óta gyalogolt, főként éjszaka, nappal pedig igyekezett valami nyugodt helyen meghúzni magát, mint most is. Barna ruhája szinte beleolvadt az avarba, és csak borostás arca és gyermeki szuszogása lehetett árulója

Azt, hogy vége a háborúnak, mindennél jobban jelezte az a tény, hogy egy reggelre a szakaszparancsnok is eltűnt a barakkból, és akkor ők, a megmaradtak elhatározták, hogy hazaindulnak. Eleinte négyen-öten is együtt mentek, de az idő teltével valahogy elmaradoztak egymástól. Mostanra a katona egyedül volt, de nem bánta. Örült, hogy nem kell beszélgetnie vagy figyelnie senkire, elmerülhet az álmaiban, amelyek nem szóltak másról, mint az évekkel ezelőtt elhagyott otthonról. Gyakran, miközben elábrándozott, észre sem vette, hogy hangosan beszél, vagy széles mozdulatokkal gesztikulál. Falusi gyerek volt, akit a behívó úgy ért, mint a vadló nyakára vetett pányva, elszakítva őt mindentől, ami biztonságot adott, amit ismert, hogy idegen világ borzalmai közé ragadja, mint egy rémálomban. De most, ahogy bandukolt hazafelé, igyekezett nem gondolni erre, csak azokat a pillanatokat látta maga előtt, milyen lesz majd betoppanni a konyhába, meglátni az anyját, vagy, hogy mekkora lehet már a csikó, akit ő nevelt, és vajon a kutya az udvaron megismeri-e? Néha hangosan felnevetett, mert elképzelte az örömet, amit majd érezni fog, és mert belül állandó ujjongást érzett, hogy életben maradt, és hogy most hazafelé tart.

Nem voltak gazdagok, apja pár hold földön gazdálkodott, lánytestvérei szolgáltak, vagy férjhez mentek, két bátyja szintén katona. Vajon ők már otthon lesznek? - tépelődött, mert arra gondolni sem tudott, hogy esetleg elestek valahol. Semmi hírt nem kapott már jó ideje, és két év is elmúlt, hogy odahaza járt. Útja során kerülte a falvakat, és mezők, erdők között vezető ösvényeken haladt, nem akart találkozni senkivel. Azért jól látta a háború nyomait a vidéken: leégett házak, templomok feketéllő romjait, fákat, melyeket a robbanás villámként hasított derékba, elszenesedett torzóként meredtek az ég felé.

Bár már jócskán benne járt az idő a nyárban, bevetetlen földek mellett vezetett az útja, amik eszébe idézték az otthonit, és gyakran, ha leült pihenni az árokpartra, kezébe vette ezeket az idegen rögöket, tenyerében hosszan morzsolgatva, szagolgatva, néha még meg is ízlelte, és ilyenkor heves vágy fogta el régi élete után. Észre sem vette a markába hulló sós könnyeket. Ennivalója régen elfogyott, azt ette, amit útközben talált, gyümölcsöt, vadsóskát, elhagyott házakban talált lekvárt, gabonát, és egyszer egy darab szalonnát is, ami nagyon boldoggá tette, illatával megidézve az otthont.

Ahogy egyre közelebb ért a határhoz, meggyorsította a lépteit is, próbálta legyőzni a kimerültséget, és igyekezett egyre nagyobb távolságokat megtenni, és ment, míg csak le nem gyűrte a fáradtság. Most hát aludt, feje alatt a 'borjúja', azaz a hátizsákja, benne a kulacsával, levetett bakancsával, a fényképpel, ami a bevonulása után készült róla, amint ijedt, de vigyorgó képpel áll a bajtársai gyűrűjében, háttal valami vonatnak, ami a pokolba ragadta őket.

A felületes szemlélő talán fel sem ismerné abban a gyerekben a földön szunyókáló, szakállas, meggyötört arcú férfit. Később készült még egy arckép, amit már a frontról küldött az anyjának: komoly, bajuszos fiatalember néz szomorúan a lencsébe. Leginkább ő hiányzott a katonának. A legnagyobb gyötrelmek között is egyetlen vigaszként azokat az estéket idézte maga elé, amikor a meleg konyhában ültek a sparhelt előtt, és kukoricát morzsoltak, vagy tollat fosztottak. A tűzhely tetején krumpli sült, néha szalonna is, illatával betöltve a csöppnyi helyiséget, a lámpa kerek foltja alatt pedig a család kuporgott sámlin vagy kisszéken, fejük összehajolva a fénykörben, kezük néha összeért a munka fölött.

A katona nagyon szerette ezeket az estéket, mert együtt voltak, és mert anyja ilyenkor mesélt. Történeteiben egybeolvadt mese és valóság, és a meleg. Anyja kedves, duruzsoló hangja néha álomba ringatta, ilyenkor aztán apja erős karjába vette, és vitte, mint egy kiscsibét, hogy lefektesse, takargassa óriás dunnák közé. Talán erről álmodott most is, mert szája sarkában édes nyál csillant, fáradt arcának barázdáiban könnypatak eredt.

A nap lassan a látóhatár alá szállt, sötétedni és hűvösödni kezdett. A katona megmozdult, elgémberedett tagokkal próbált felébredni. Mindene fájt mostanra, ruhája fakéregként burkolta a testét. Sár, vér szennyezte, azóta nem volt kimosva, mióta a katona otthon járt, fehérneműje, inge régen elszakadt. Megmosta arcát a vízmosásban csörgedező patakban, megtöltötte a kulacsát, fejére tette a sapkáját, melyből már meg sem próbálta kiirtani a tetveket, amelyek annyi szenvedést okoztak eleinte, de mára, annyi frontév után, nem érdekelte. Útnak indult. Már jócskán hajnalodott, amikor átért a határon, és magyar helységnévtábla mellett ment el. Szíve hevesen dobogott a meghatottságtól, lépteit is sebesebbre fogta, és egyetlen szó lüktetett benne a járás ütemére: hazaértem. Akkor egy lövést hallott és valami ütésfélét érzett a mellében. A lövés hirtelenül kioltotta a fényt, és, ahogy a hátán feküdt, egyetlen pillanatra még felvillant a hajnali ég, egy kép, ahogy a konyha küszöbére lép, az anyja árnyéka, szeretett volna kiáltani neki, megkérdezni, ki lőtt?, de újra sötét lett.

Így, hanyatt fekve találtak rá néhány nap múlva a határba igyekvő parasztok: törtfényű, gyermeki tekintetű szemeiben csodálkozással, és a nyári ég tükörképével.