A minap két érdekes cikk jelent meg a Facebook oldalain, mindkettő valamiképp a gyermeknevelést érintve, és keltve óriási indulatokat. Az elsőben az író azt a kérdést boncolgatta, hogy a nebulók értékes emberré formálásában kié a nagyobb szerep és felelősség: a tanároké-e, vagy a laikus szülőké? A szerző végül arra az egyességre jutott önmagával, hogy kétségtelenül a szülőké, hiszen ők hozták világra utódaikat, és ha még azt a jóhiszemű feltételezést is megengedjük, hogy tudatosan és felelősségük teljes birtokában, akkor senki nem veheti el tőlük a jogot és lehetőséget. Munkájában elismeri ugyan, hogy a gyerekek napjuk nagy részét az iskolában, óvodában töltik, tehát jóval többet vannak más felnőttek társaságában, mint saját családjukban, de a nevelés oroszlánrésze mégis a szülőké kell legyen, a felelősség elve alapján.

Na, el is szabadultak az indulatok a cikk alatt, ahogy az várható is volt. Az egyik párt amellett kardoskodott, hogy azért vannak a tanárok, hogy ne csak a fizetésüket vegyék fel, hanem dolgozzanak is meg a pénzükért! Még a kevésbé harciasak is úgy vélték, hogy ez a feladat a pedagógusokat terheli, mert a szerencsétlen szülők már így is látástól-mikulásig dolgoznak, se idejük, se erejük a gyerekkel vesződni, és hát, azért van az iskola! A hozzászólók másik fele -közte nem kevés pedagógus!-, éppen ellenkező véleményen volt: minek szül, akinek nincs ideje, és nem elkötelezett, példás szülő, aki nem hagyná másra e nemes feladatot!?

Óvatosan szólt még hozzá pár, bátortalan tanár, akik saját bevallásuk szerint maguk is gyerekesek egyben, védve a mundér becsületét úgy-ahogy, de határozatlan szavaikból sütött a bizonytalanság, fásultság, beletörődés, nem sok együttérzést keltve.

A témában igazságot tenni természetesen reménytelen vállalkozás lenne, hiszen mindkét félnek megvan a maga igaza. Ami engem megdöbbentett és elkeserített, az az indulatok hevessége volt, amikor már mindenki régen elfelejtkezett a nemes ügyről, ahonnan az egész elindult, és ahelyett, hogy virtuálisan összehajoltak volna kitalálandó a legjobbat utódaik számára, gyűlöletbombákat hajigáltak ismeretlen sorstársaik felé. Vitát váltott ki az is, hogy a mai generációk, főként a 20-40 éves korosztály elég önálló-e, vagy a mindentől megóvó, kényeztető nevelés 'életképtelenné' tette őket, akiket még mindig a középkorú szülői háttér tart felszínen, sok esetben el is. Jó dolog-e, hogy a számítógép térnyerése, az okos órától az okos mindenféle kütyükig nem teszik-e „butává" a fiatalokat, tekintve, hogy nem tanulnak meg társaságban létezni, viselkedni, kommunikálni? Nem tudnak olvasni, nem mozognak, nem beszélgetnek. Korosztályos különbség csupán, vagy jogosan érzünk erős aggodalmat amiatt, hogy sem a kapcsolatteremtésben, sem a konfliktuskezelésben nincs gyakorlatuk, és főként éppen a tanultabb réteg nem kezd önálló életet, hanem otthon lakik a szülőknél, nem alapít családot negyven évesen sem, vagy ha mégis, gyakran nem képes arról gondoskodni?

Rendkívül összetett probléma, ami aztán súlyos társadalmi, demográfiai kérdésekre is kihat, de az indulatokon kívül nem idézett elő párbeszédet, tulajdonképpen csak megosztotta az olvasótábort.

A másik cikkben egy szerencsére azért nem mindennapi, sajnálatos esetet tártak az olvasók elé: egy sárvári általános iskola két harmadikos kislánya gyerekes bosszú okán körömlakklemosót öntött egyik társuk kulacsába, hogy megbosszulják vélt sérelmüket. Azóta már - ahogy ez oly jól jellemzi a hazai média világát - országos hírt kreáltak belőle, mintegy példátlan gaztettként tálalva az esetet. Ha durván akarnék fogalmazni, a bulvár mocskába rántották a gyermeki szenvedést.

A hír feltűnésekor azonnal óriási érdeklődést váltott ki, alkalmat adva a csak nemrég lenyugodott kedélyeknek az újra felhorgadásra. Gyorsan előrebocsátom, hogy nem „felmenteni" akarom az elkövetőket - már ez is milyen komolyan hangzik! -, csupán mint szülő, és jó pár év pedagógiai tapasztalat birtokosa kérdem: mi az ördög van veletek, emberek? Ti talán nem voltatok gyerekek, rosszat sosem csináltatok? Ti talán olyan tökéletes szülők vagytok, akik mindig a legjobb példával szolgálnak a problémák megoldása terén? Ti, akik most egymás haját tépitek (szerencsére, csak virtuálisan, egyelőre), és kígyót, békát kiabáltok egymásra, a tanárokra, ti nem éppen most állítjátok fel azt a modellt, amit a két gyerek is „követett", hogy a sérelemre harag és bántalom a válasz? Vitriolos szavak repültek ki rögtön a szájakból, vészt kiáltva és világvégét.

A dolog megdöbbentő, de számomra nem a két kis „mérgező" tette az, hanem az erre adott felnőtt reakció. Voltak, akik véleményükben odáig merészkedtek, hogy a gyerek a szülő tükörképe, és pontosan olyan lesz, mint az. Ha rossz, hát rossz, míg az ő esetükben, persze, jó. Itt csak finoman jegyzem meg, hogy ha ez így lenne, akkor fel sem kéne nőnie valakinek ahhoz, hogy máris elítéljék, hiszen ott van neki az eredendő, a szülő vétke, és kész!

Indulatokban persze nem jó logikát keresni. Rögtön megjelentek az aggódó és örökké siránkozó nagymamák, hogy "jaj, mi lesz így az unokánkkal, ha ilyen veszélyes - jó, hogy nem mindjárt gyilkos - elemek  járnak közéjük?"

Mielőtt hiányolhattam volna, Isten és a vallás is porondra került, jórészt méltatlan kontextusban. Szinte biztos vagyok benne, hogy az ügy már rég lecsenghetne, a két kislány is belátná és megértené, hogy ezt nem szabad, de ahogy hallottam, ez szinte a tett után be is következett. Ha el nem is felejtenék,  valószínűleg örök lecke maradna számukra, de feldolgozhatnák az esetet, ahogy az „áldozat" is. (Itt szúrom gyorsan közbe, hogy szerencsére, semmi komoly mérgezés nem történt!)

Így azonban a médiafelhajtás és felnőtt hisztériakeltés közepette a legrosszabb forgatókönyv valósul meg: elhúzódó indulatok, bűnbakkeresés, egymásra mutogatás, a gyerekek pellengérre állítása, egymással szembefordítása. Napjainkban azonnal nyilvánosságra kerül és széles kört jár be minden, felfokozva a jelentőségét a legkisebbnek is, hogy aztán önálló életre kelve befolyással legyen arra a közegre, ahonnét származott. A két gyerek - normál esetben - rég túl lenne bűnbánaton és bűnbocsánaton, és együtt játszana a sértettel. Ebben a helyzetben azonban nagyon aggódom a végkifejletért, és csak remélni merem, hogy a józan ész kerekedik felül, és nem lesz boszorkányüldözés.

Jelenünk, jövőnk rajtunk, és gyermekeinken múlik. Miközben a két cikket olvastam, arra gondoltam, milyen jó lenne párbeszédet kezdeményezni közös dolgainkról, indulatok nélkül, okos gondolatokat cserélve! Legyen ez az első mind közül!