Az történt, úgy esett, hogy a mi kis falunkban is megjelent egyszer a Megváltó. Sok-sok  éve már ennek - hat éves lehettem akkor -, hogy  fehér ruhájában, lámpással a kezében átkelt a behavazott utcán, nem nézve se jobbra, se balra, hosszúra nyújtott léptekkel, ragyogó fényességben és végül eltűnt  egy kapu alatt. Hogy az újságok, tévék mégsem repítették világgá ezt a nevezetes eseményt, annak egyetlen okát abban vélem felfedezni, hogy nem járt senki más azon az esti, befagyott utcán, csak a bátyám és jómagam.

Majd el is felejtettem megemlíteni, hogy karácsony napján történt, amikor mi ketten a leghosszabb délutánt töltöttük keresztanyáméknál. Eleinte még elvoltunk valahogy, diót pucoltunk, mézeskalácsot sütöttünk, de ahogy az idő múlott, és odakint kezdett besötétedni, már nagyon mehetnékünk támadt. Persze, keresztanyám nem olyan asszony volt, aki elé csak úgy oda lehetett állni, hogy most már hazamennénk. Halálosan rettegtünk tőle, és ha fekete, madárnézésű tekintetét a miénkbe fúrta, hát rögtön csizmaszárba szaladt a bátorságunk.

Az álmosítóan meleg konyhában csak az óra ketyegése hallatszott, meg a kis kakukk kiabálása időnként, felverve minket a nyugtalan várakozásból, és a tűz ropogása a sparheltben. Talán keresztanyám is megunta a tétlen üldögélést, meg látta, hogy a kezünkbe adott bejgliszelet csak nem akaródzik elfogyni, hát kijelentette, hogy aló mars!, fel  is út, le is út: mehetünk, hol sár nincs. Azzal ki is penderített minket a sötét utcára, lelkünkre kötve, hogy el ne csavarogjunk, hanem most már egyenesen irány haza!

Na, hiszen! Volt is nekünk kedvünk csavarogni! A fénylő csillagok alatt fehéren világított a méteres hó, és hangosan ropogott a lábunk alatt, ahogy gyors ütemben kapkodtuk nagy igyekezetünkben. Most, ahogy visszagondolok, annak idején nem volt tél havazás nélkül, és a hó ki is tartott februárig, hogy aztán a közeledő tavasz napsugaraira olvadni kezdjen, finom illatot árasztva, csepergőre fogva az ereszen a jégcsapokat. Ezeket, ha elértük, letörtük, és méretük szerint hol kardoztunk velük, hol nyalókaként eszegettük  őket.

Szorosan fogtam bátyám kezét, hogy el ne essek, és mert féltem egy kicsit, és ő is erősen markolta az enyémet, hogy meg ne lássam, ő is szepeg azért. Így bukdácsoltunk hazafelé, amikor megláttam a Jézuskát, mert szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az a fehér ruhás alak a lámpával csakis ő lehet, senki más. Mert hát ki is lehetne ilyen tündöklően fényes, és hát, nem éppen őt várjuk-e mi is ma este?

Megrángattam a bátyám karját és suttogva megkérdeztem: látod? Nem válaszolt, csak vonszolt tovább, mintha nem hallotta volna. Persze, engem sem abból a fából faragtak, aki szó nélkül hagy egy ilyen nevezetes eseményt, hát lábamat megvetve újra rángatni kezdtem, hogy: ugye, látod? Ott megy a Jézuska!

Ma sem tudom, látta-e, vagy csak haza akart érni végre, vagy hogy én egyáltalán láttam-e?, de bólintott. Otthon aztán ezzel a hírrel robbantam be a konyhába, hangosan, elfulladva - ez a jó szokásom azóta is megvan, hogy így, lelkendezve , hurrikánként toppanjak be valahová-, anyámék pedig csendes mosollyal tereltek be minket a karácsonyfa alá azzal, hogy már járt a Jézuska nálunk is.

Azon a nyáron halt meg apám, és a felnőttek a gyász bénultsága mellett is igyekeztek széppé tenni nekünk az ünnepet, kicsit gazdagabbra véve ajándékok terén. A fenyőfán valódi gyertyák és csillagszórók ragyogtak, szaloncukor és habkarikák, üvegdíszek, melyek némelyike megérte a mostani karácsonyt is. Az akkor kapott mackó ma is megvan: pocakjában rég porrá vált a kóc, fekete szeme, sárga bundája megkopott, de még őrzi annak az estének minden pillanatát. Most is számban érzem még a füge ízét, és a ritka narancsét, amit csak mi, gyerekek kaptunk, de egy részét letörve mindig megosztottuk nagyanyámékkal is. Énekeltünk és vetítettünk vacsora után, és álomba ringattak mama történetei hajdanvolt ünnepekről.

Azóta sok karácsony múlt el felettem, szülő lettem magam is, de annak a karácsonynak a fényét egyik sem homályosíthatta el. Az a fehér ruhás alak a lámpásával nemcsak játékokat hozott nekünk akkor, meg narancsot vagy hitet a csodákban: újra nevettünk aznap, annyi szótlan és szomorúságba meredt hónap után. Másnap reggel kisütött a nap, és mi rohantunk a szánkóval a többi gyerek után. Anyám a kapuból nézett utánunk, fekete ruhája fölé terített színes vállkendőben. Megkezdődött másik életünk.