Muzsikája része az életünknek, finom, fülbemászó és jellegzetes dallamait dúdoljuk az autóban, és néha munka közben, a szövegek rólunk, nekünk szólnak, általunk meg nem fogalmazott érzéseinket mondják ki helyettünk. Egy töretlenül sikeres alkotói pálya van mögötte, és reméljük, előtte is!  

Az Éjféli járat című lemeze a lírai, érzelmes vonalat viszi tovább, finom, lágy ívű dallamok közé rejtve némi melankóliát, öniróniát, csipet humort, amit akkor érez az ember, ha önmagára tekint. De lássuk, mit mond erről a szerző!

Bár az új album, az Éjféli járat megjelenésének apropóján beszélgetünk, engedje meg, hogy előbb Dés Lászlóról, az emberről kérdezzem! Úgy tudom, hogy egy nagy családban született. Mesélne nekünk valamit a gyerekkoráról, hogyan került kapcsolatba a zenével, milyennek képzeljük a kis srác életét a népes famíliában, hogy az álmait sikerült-e megvalósítania?

Valóban, hatan vagyunk testvérek, boldog gyerekkorom volt, én voltam az ötödik gyerek, a nagytestvéreimtől csak szeretetet és gondoskodást kaptam. Ez kamaszkoromra átalakult barátsággá. Nagyon drukkolt nekem az egész család, amikor a zenészpályát választottam, mindenki ott segített nekem, ahol tudott. Szegények voltunk, de ez senkit nem zavart. Én, és testvéreim is egészen nagyfiú koromig örökölt ruhákban jártunk, ez olyan természetes volt, hogy azóta is furcsa viszonyban vagyok a ruhavásárlással.    

Amikor először meghallgattam az albumot, azonnal az volt az érzésem, hogy akkor készít ilyet valaki, ha az élet megállásra készteti, alkalmat adva visszatekintésre, megbánások nélkül, a jelen mérlegelésére, és bízva a jövőben, új terveket kezd szőni. Ebben az értelemben szimbolikusnak érzem az Éjféli járat címet is, félúton ma és holnap között. Valóban így lenne? Az pedig, hogy Ön énekel, szintén a személyességet hangsúlyozza?

Megállásra nem volt lehetőségem már legalább negyven éve, de ez soha nem is volt célom. Ha a munkát nem munka követi, akkor annak nagy ára van, mert újra és újra fel kell építeni magadat, az nem egyszerű. Régóta terveztem ezt a lemezt, de nagyon el kellett határoznom, hogy megcsinálom, mert mindig volt és van olyan nagy kihívás az életemben, ami miatt sose láttam neki. Igen, ez egy nagy visszatekintés, ezt a lemezt biztosan csak egy érett férfi csinálhatta meg, évtizedekkel maga mögött, sok jó és rossz élménnyel. De persze semmiképp nem lezárás, hanem egy állomás, ahonnan még van tovább út. Az éneklés valóban nagyon személyes dolog, de nem intimebb és személyesebb, mint amikor szaxofonozom. A hangszeren improvizálva ugyanúgy kiadom magam, pőrére vetkőzöm, mint éneklés közben.

A szövegek rendkívül személyre szabottnak tűnnek. Ez csak akkor lehetséges, ha szövegíró és énekes jól ismeri egymást, másként fogalmazva: rokon lelkek. Az írók között megtalálhatjuk Müller Péter Sziámit, Bródy Jánost a pályatársak közül, vagy Geszti Pétert, akivel számtalan közös munka köti össze, az irodalmárok közül pedig Parti Nagy Lajost, Grecsó Krisztiánt. A versek direkt Önnek születtek, vagy Ön választotta ki őket az album témájának megfelelően?

Nálam mindig a zene születik meg előbb, utána kapja meg a már konkrétan megkomponált dalt a szövegíró. Ez némiképp válasz is a kérdésre, hiszen a zeném már olyan hangulati „támpontot" ad a költőnek, hogy nagyon nem tud mást írni, csak amit a zene diktál. Így hát minden vers valóban „direkt" nekem készült. De kétségtelen, néha beszélünk is a szövegről. Bennem ritkán szólal meg konkrét tartalom, miközben írom a dalt, de ha igen, azt feltétlenül megbeszélem a szövegíróval. Így volt ez Müller Péter Sziáminál és Grecsó Krisztiánnál is, és Gesztinél is. Aztán olyan is van, hogy a szövegíró munka közben konzultál velem, illetve ha már elkészült a szöveg, még dolgozunk, változtatgatunk rajta, és ez nem csak tartalmi kérdés, sokszor prozódiai, a jól énekelhetőség érdekében.  

A szép ív, amit a dalok leírnak, előfordulnak az ember életében - az elszalasztott lehetőségektől a múlt szép emlékein át, a jelen kavargó valóságától a művészi önmeghatározásig, végül egy nagyon optimista végkicsengésig juttatnak el. Csupa olyan érzésről szólnak, amik mindannyiunk számára átélhetőek. A csodás és finom dallamok úgy veszik körül a mondanivalót, hogy szépségükkel reménybe burkolják a szavakat, mint gyógyszert az édes cukormáz. Tulajdonképpen ezt érzem sikere titkának is, hogy a hallgató úgy érezheti, helyette, de róla, vagy neki írta meg valaki azt a dalt. Ugyanakkor úgy tűnik nekem, hogy a zene fejlődése más irányt követ, főként a fiatal generációké, eltűnni látszik belőle a szöveg, és a tényleges hangszeres játék, mintha nem lenne már igény az érzések ilyen fajta kifejezésére. Ön hogy látja ezt?

Teljesen egyetértek ezzel, a jó dal ugyan alanyi, tehát fontos, hogy belőlem szóljon, mert akkor tudom csak hitelesen előadni, de ugyanakkor a hallgatónak azt kell éreznie, hogy a dal nem csak neki, de róla is szól. És akkor azonosulni is tud vele, ha ez létrejön, akkor lesz egy dal igazán sikeres.

Én fejlődés helyett változást mondanék, úgy gondolom, hogy a Beatles dalok azért nem avulnak az évtizedek alatt, mert jók, és ami azóta született, az nem „fejlettebb", csak más. Nagyon sokféle „könnyűzene" létezik manapság, van olyan is, amit lényegében csak gépekkel csinálnak, ez a zenei világ nekem mindig műanyag marad, valahogyan minden elvész belőle, illetve benne sincsen, ami a zenében engem izgat. De ma is születnek jó dalok, jó szöveggel, remek előadókkal. Szóval az élet megy tovább, és lehet választani, „ember" zenét hallgatok, vagy műanyagot. Egy huszonéves embernek nyilván egészen más fontos az életben, mást és máshogy fogalmaz meg, mint egy hatvanas. A különbség talán az ezen kívül, hogy a fiatalok jórészt fiataloknak énekelnek, én pedig szeretnék több generációhoz szólni. Ezt időnként, egyes dalaimmal sikerül is elérnem.   

Manapság, mikor a kultúrpolitika igazi mélységeket él meg, neves, értékeket létrehozó művészek kerülnek partvonalra világnézetük miatt, vagy épp kapcsolati tőke híján nem jutnak szereplési lehetőséghez, frusztráló hatása mellett nem hat-e ez inspirálóan is egyben?

A „mélyég" kifejezést nem tartom adekvátnak a jelenlegi helyzetben. A jelenlegi hatalom egy zavaros és hazug ideológia ürügyével el akarja érni, hogy a neki nem tetsző művészek lehetőleg ne kerüljenek nagyobb nyilvánosság elé, illetve kiszorítja őket az egzisztenciális lét peremére. Természetesen nem olvassák, hallgatják, nézik a műveiket, de pontosan tudják, hogy nem megvehetőek a rendszerük számára, és ha úgy adódik, kritikával is élnek. Ugyan „kultúrharcnak" nevezik ezt a kiszorítósdit, de ennek semmi köze a kultúrához, ez  pusztán politikai, hatalmi agresszió. Megjegyzem, a kultúra sohasem valamilyen párti. Ez abszurditás, de ők úgy gondolják, aki nem pacsizik le velük, az ne legyen. Akad elég olyan figura, aki ezt megteszi, és akkor van minden, pénz, paripa, fegyver. Ebben semmi inspiráló nincsen, már ez a pár mondat, amit erről beszélek, csak az időmet és az energiámat veszi el minden mástól, pedig az élet szép, és annyi mindenre kell a drága idő.  

Korunkban az előadók többsége, de más művészeti ág képviselői is törekszenek a minél nagyobb jelenlétre a közösségi felületeken is, weboldalt működtetnek, naprakészen értesítik rajongóikat életük eseményeiről, töltenek fel képeket, videókat. Ez akár jó is lehet olyan előadók esetében, akik nem kapnak elég megjelenési, szereplési lehetőséget más médiákban, tv-ben, rádiókban. Ön ezt mennyire tartja hasznosnak illetve szükségesnek?

Sok művész számára az életben maradás, a létezés egyetlen, és nem hatástalan terepe az internet. Nem véletlen, hogy sok diktatórikus berendezkedésű országban korlátozzák az internetet, hiszen a szabadság egy terepe, ami veszélyezteti a teljhatalmat. Mi itt még nem tartunk, remélem nem is fogunk.

Sokat koncertezik, vagy lép fel vendégként más előadók műsoraiban. A közeljövőben hol láthatja a közönség?  

Az elkövetkező hetekben, hónapokban többször fellépek a Katona József színházban Radnóti és korunk című, és az Össz-hang című estünkkel, ez nagyon jó és fontos. Előbbi Radnóti életét jeleníti meg, naplórészletek, visszaemlékezések, újságcikkek, és persze versek által, az Össz-hang pedig három író és három muzsikus párbeszéde, a zene szövegekre reagál, improvizatív módon. Ezenkívül tavaszi és nyári turnéra készülök a dalaimmal, vendégem Básti Juli lesz.   

A művésztársadalmat eléggé megosztja a politika, amit igencsak elkeserítőnek érzek. Ön lát-e esélyt arra, hogy ez megváltozik, vagy tükrözni fogja a közállapotokat, ahogy eddig is, ahelyett, hogy szemléletformálóan hatna a társadalom egészére?

A művésztársadalom mindig is megosztott volt, ha csak az elmúlt kétszáz évet nézzük. Ennek a megosztottságnak messze és mélyre nyúló okai vannak, mondhatnám hagyományai. Ez persze mindig felerősödik, ha erre a hatalom még rá is játszik. Minél autokratikusabb az állam berendezkedése, annál irritálóbb számára a szabadon gondolkodó, cselekvő művész. Márpedig egy alkotó ember számára a legfontosabb a belső szabadság, hogy a gondolatait, a létrehozott művet semmi nem befolyásolhatja, csak az alkotás szabad ereje.   

Van-e még a tervei közt olyan, amit mindenképpen meg szeretne valósítani? Ha igen, ez a zenéhez, vagy inkább egy "bakancslistához" köthető?

Nincs bakancslistám, de terveim vannak. Most egy nagyformátumú zenés darabra készülök, mondhatnám, hogy operára, mert nem lesz benne próza, de ez nem fedi pontosan azt a világot, amit létre szeretnék hozni. A téma: Petőfi élete, életének utolsó évei, ami rendkívül izgalmas, és meglepő, hogy mennyire ideszól, minden erőltetett aktualizálás nélkül. Azt hiszem ezzel el leszek egy ideig.  

Dés László 1954-ben született, családos, akinek, kis túlzással egész életét kitöltötte a zene, iskoláit is e témában végezte. Több hangszeren játszik: zongora, klarinét, szaxofon. Első zenekara a Dimenzió volt, mellyel három lemezt is kiadtak, nagy sikerrel merült el a dzsessz műfajában is a Trio Stendhal tagjaként. Már a kezdetektől ír dalokat, és sok, nagysikerű filmhez szerzett zenét: Nyom nélkül, Egymásra nézve, Szerelem első vérig, Üvegtigris, Sose halunk meg, A miniszter félrelép,  stb. Ezek némelyike aztán önálló sláger lett. Alkotója volt több,  a színházakban a mai napig teltház előtt futó musicalnek is: Valahol Európában, A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk, melyekre -saját tapasztalat- szinte lehetetlen jegyet kapni a nagy érdeklődés miatt. A nagy ívű pályafutás alatt rengeteg produkcióban vett részt, mint zenész, vagy szerző, számtalan művésszel dolgozott együtt, pl. Geszti Péterrel, Bereményi Gézával, Másik Jánossal, színészekkel, akik számára jutalomjátéknak is beillő dalokat komponált, lehetőséget adva négy csodálatos előadónak (Udvaros Dorottya, Básti Juli, Kulka János, Cserhalmi György) a játékra, és hogy a néző általuk varázsolódjon el. Se szeri, se száma a daloknak, albumoknak, melyeket az évek során szerzett, vagy létrejöttében közreműködött. Még egy balettzenét is komponált Tennessee Williams: A vágy villamosa című művének adaptációjához.

Zenei munkásságáért rengeteg elismerésben részesült: Kossuth-és Liszt Ferenc-díj, Radnóti Miklós antirasszista díj, Huszka Jenő-díj, Érdemes művész, a Magyar Jazzművészek Társaságának elnöke, stb. Azon művészek közé tartozik, akit a közönség és a szakma egyaránt elismer és szeret. Nem vállal aktív politikai szerepet, de nyilatkozataiban mindig kiáll a humánum, a demokrácia értékei mellett. Fia, Dés András követi a zenészpályán, ütőhangszereken játszik.