A jó idő és a tavasz beköszöntével az emberben mocorogni kezd a mehetnék. Ha aztán az illető finnyásabb, és nem éri be holmi, hazai tájakon történő barangolással, hanem idegen országokba vágyik, akkor fogja magát, ölébe veszi az utazási irodák katalógusait, és addig lapozgat bennük előre meg hátra, míg valamelyik színes oldalon le nem ragad, megtalálja álmai úti célját. Ügyesebbek, és gyakorlottabb utazók maguk látnak neki a megszervezésnek, ez az internet világában igazán nem bonyolult, egy fotelből is megtehető, de a „lustábbja", vagy bátortalanabbja, mint jómagam is, fogja magát, és becsattog a legközelebbi utazási irodába. Azon túl, hogy az emberek egymás közti kommunikációjának vagyok a híve, szeretem, ha visznek, elrendezik helyettem a szállást, kaját, ha idegenvezető mesél a látnivalókról, és nem magamnak kell felkészülnöm, egyszóval, ha mint turista, kisbárányként mehetek a „kolomp" után.

Az idén ráadásul úgy gondoltam, hogy időben intézkedem a nyaralás felől, és nem az utolsó pillanatokra hagyom, mint más, „nemszeretem" dolgaimat szoktam, és ilyenkor még, amellett, hogy nagyobb eséllyel találunk helyet minden úthoz, kaphatunk némi előfoglalási kedvezményt is. Most azonban igen meglepő, és elszomorító dologba futottam bele, mindjárt elsőre.

Történt pedig, hogy egy sárvári utazási irodába sikerült bemennem, hogy a vágyott utazást valóra váltsam. Bent két fiatal lány fogadott unott arccal, majd egyikük hozzálátott a millió kitölteni valóhoz. Kérdéseimre egyre kedvetlenebbül felelgetett. Megegyeztünk a felszállás helyében, a befizetendő összegben, írtunk egy szerződést, átvette az előleget, és elégedett sóhajjal köszöntünk el egymástól. Az igazi meglepetés délután ért, amikor, mit sem sejtve a gyülekező felhőkről vágyaim egén, a Pannon táj szépségeiben gyönyörködve tekertem a kerékpárt: azzal hívtak fel az irodából, hogy sajnálják, de rosszul számolták ki a költségeket, mert a buszra való felszállásért is fizetni kell. Miután magamhoz tértem a csodálkozásból, és rájöttem, hogy nem áprilisi tréfáról van szó, hangot adtam elképedésemnek is a szokatlan plusz költség miatt, valamint utaltam a megkötött szerződésben foglaltak mindkét félre kötelező voltára. A kislány elismerte, hogy ő tévedett, de segíteni nem tudott, lévén, nem illetékes. Az iroda vezetője két napra rá azonnal egyértelművé tette, hogy őt se szerződés, sem más nem érdekli, és vagy kifizetem a plusz költséget, vagy maradok itthon.

Igaz, hogy nem vagyok egy világutazó, de ilyen címszóval még sehol nem próbáltak megvágni. Mekkora bajban lehet az az utaztató cég, amely nyíltan árat emelni nem mer, hanem - kockáztatva a renoméját - nevetséges indokkal számol fel külön költséget? Árait tekintve a katalógusa szerint a középkategóriába tartozik, de rejtett járulékos költségei miatt az utazás végére ez nem biztos, hogy így is marad! Ráadásul a katalógusában sem tüntet fel transzferdíjat egyértelműen, olyannyira nem, hogy ők maguk elismerték, hogy a közvetítő irodák is rendre félreértik. Ki a felelős, ha emiatt az utazni vágyónak nem megfelelő tájékoztatást adnak (itt most feltételezzük az egyszerű tájékozatlanságot, és ne az olcsóbb árral történő becsalását egy-egy programba)? Mit tehet az ember, ha az igazságérzete fellázad, ha becsapottnak érzi magát, és bizalmát veszíti? Haverjaim körében osztatlan sikert aratott a történet, és azonnal megindult a találgatás, milyen címen kérhetnének még pénzt az utazás alatt? Volt, aki azt a kérdést is feltette, hogy csak az első felszállásért, vagy minden továbbiért is fizetni kell-e, és a hazahozatal vajon mennyit kóstál? Nevettünk, persze, de azért bosszantó, sőt kiábrándító ez a fajta pitiánerség, hadd ne mondjam, csalás. Pár napig rágódtam a dolgon, és végül, barátaim tanácsára betipegtem a fogyasztóvédelem helyi irodájába, hátha tudnak valami okos megoldást. Már az ajtóban éreztem, hogy nem ez lesz a hely, ahol a gordiuszi csomó át lesz vágva! Két unatkozó hölgy pletykapartiját sikerült megszakítanom, és az arcukra kiülő feszültség jól jelezte, hogy halálra rémülnek minden problémától, amit nekik kéne orvosolni, de már magától a velük való foglalkozástól is.

Jól ismerem a hivatali létnek azt a langyos vízben ücsörgésre hajazó voltát, amibe követ dobni olyan bűn, ami semmi jót nem von maga után. Úgy néztek rám, mint a macska, ha a délutáni, laptopomon történő szunyókálásából egy gyengéd letessékeléssel billentem ki. Naná, hogy nem rájuk tartozik! Ezt olyan megkönnyebbüléssel, mintegy megvidámodva adták tudtomra, hogy nem volt kétségem afelől, hogy igazuk lehet. Azért nem engedtek el üres kézzel: kezembe nyomták a felsőbb hatóság telefonszámát, hogy most már zaklassam helyettük őket. Tényleg csak a kíváncsiság tette, hogy felhívtam a megadottat, és előadtam a panaszomat. Mit lehessen tudni?! Én még az a fajta vagyok, aki hisz a csodákban. Az ügyintéző hölgy elismerte az illetékességet, hogy tulajdonképpen igazam van, de: nekik nincs ráhatásuk a vállalkozásra, mintegy nem kötelezhetik, hogy tartsa magát a szerződésben foglaltakhoz. Amennyiben nem volt még büntetve, a maximum egy ejnye-bejnye levél lesz, és ennyi. Persze, ha nagyon hivatalosan akarom, hát írjak levelet, meg millió dolgot fénymásoljak le és csatoljam, de az eredmény nem az lesz, amire számítok, az biztos. Ezek után talán érthető, ha a tőlem megszokott kedvesség nélkül tettem le a telefont, és igencsak elgondolkodtam a fogyasztóvédelem állapotán, és az erre felkent hivatalok szükségességén is.

Jól emlékszem arra az időre, amikor még magam is üzletet vezettem, és a nyitást követő három héten belül megjelentek az első fogyasztóvédők. Párosával, hogy ne féljenek, hogy aztán onnantól számítva tiszteletüket tegyék nálam pár hetente. Bűnjelek után  kutattak, benézve minden sarokba, dobozba, és értésemre adva, hogy még „szép lehetek, de okos nem", és addig jönnek, míg nem találnak valamit, és végül  úgy megbüntetnek, hogy csak na! A legszomorúbb az volt számomra, hogy tudtam, a legnagyobb figyelem és gondosság mellett is mindig lehet valami kis hiba: egy leesett árcédula, mifene, és hogy ezt megtehetik. Hogy a hivatal ezt úgy figyeli, mint tigris az elkóborolt gödölyét, hogy aztán lecsaphasson, és olyan büntetést szabjon ki, ami akár padlóra is küldhet. Ez a fenyegetés jelen volt aztán egész üzleti tevékenységem során, karöltve az adóhivatallal, akiktől néha öten is megszállták a boltot. A hangnem és az ellenséges fellépés volt az, ami egységbe vonta mindkét hivatalt.

Persze, mindez már a múlté! Jómagam amúgy is erősen szabálykövető vagyok. Ez, gondolom az otthoni példa és neveltetés eredménye. Az az ember vagyok, akinek összeugrik a gyomra, ha a jegyét kérik a vonaton, akkor is, ha van, mert valami titkos félsz azt súgja, hátha nem lesz megfelelő, és egy rendőri igazoltatás, pláne szondáztatás egy kisebb infarktust idéz elő. Nevetséges módon félek minden hivatalostól, mert a fenyegetést, az ok nélküli retorziót testesítik meg nekem. Mindig irigyeltem azt a lazaságot, ami fittyet hány törvényre, előírásra.  De, elkanyarodtam a témától.

Rá kellett jönnöm, hogy az a hivatal, ami vétlen vállalkozások riogatásával van elfoglalva, azonnal tehetetlenné válik, amint bejelentésekkel kéne foglalkoznia. Az ügyintéző nő rögtön felfogta, hogy, ha engem nem sikerül eltántorítania, neki beadványokat kell majd olvasnia, papírokat kitöltenie, ami munka. Ezt nem engedhette meg magának. És, igazából én sem. A bosszúság, amit az utazási iroda első telefonjától idáig begyűjtöttem, bőven több volt, mint ami a mindennapjaimba belefér. Nyilván, a visszakért előleggel megkeresek egy másik közvetítő céget, választok egy más úti célt, vagy utaztatót, és a gond megoldódik. Ami marad utána, egy rossz szájíz, és az a felismerés, hogy az igazamat ne az állami intézményekben keressem!