A jelenünket áldozzuk fel a jövőnkért, vagy a jövőnket áldozzuk fel a jelenünkért? Valójában egyik megoldás sem szolgálja az élhető világot itt a földön. Van egy olyan érzése az embernek, hogy eljutott az emberiség a feladás stádiumába, egyre többet hangoztatva egy idegen bolygó benépesítését, történetesen a Marsét, és ezzel mintegy feladva az itthoni sürgős teendőket, mert hát úgyis elmegyünk.

Még Steven Hawking, aki közérthetősége okán egyik kedvencem a nagy nevek között, még ő is azt vallotta, hogy csak úgy van jövője az emberiségnek, ha intergalaktikussá válik, és benépesít más bolygókat. Még szerencse, hogy a vita nincs tudományos fokozathoz kötve, így bátran vitába szállhatok Hawking ezen nézetével, akár több szálon is.

Az értelmes élet kialakulását rengeteg minden befolyásolta az idők folyamán, ezek a tényezők alkalmassá tették a változásra, de a változások bekövetkezte után egyetlen jel sem mutat afelé, hogy az intergalaktikusság irányába mozdultunk volna el, mert ha így lenne, az evolúció biztosan létrehozott volna a szervezetben egy „alvó" szervet, aminek semmi más dolga, funkciója nem volna, minthogy nem földi körülmények közé kerülve átverje a szervezetünket, és jól érezzük magunkat. Mivel nincs ilyen alvó szervünk, és a DNS megfejtése során sem utal arra semmi nyom, hogy rejtve, valahol mégis csak ott van a kettős spirálban, ezért annak nagyobb a valószínűsége, hogy az a fajta élet, amit mi élünk, csak a földi körülmények között „életképes".

Már eleve, hogy akármilyen gyorsak is leszünk a jövőben, rohadt messze van. Ha ott elrúgok egy focilabdát, háromszor olyan messze repül, lévén a felszíni gravitáció hozzávetőlegesen harmada a földinek. Állítólag volt légköre, volt rajta víz is, de most egyik sincsen, így fel nem foghatom, miért is lenne alkalmas benépesítésre. Pár ember hosszabb ideig való ott tartózkodásához szükséges dolgok odacuccolására sincs, és egy darabig nem is lesz alkalmas járművünk, hát hogyan is lenne magasabb létszám esetében?! A többször használatos rakéták terén szép eredményeket értek el a fejlesztők, ez tény, ám honnan szereznek egy visszaúthoz mondjuk megfelelő mennyiségű hajtóanyagot? De tételezzük fel, hogy annyira szerencsések vagyunk, hogy a Marson egy lukat fúrva hajtóanyag tör a felszínre, ennek a hajtóanyagnak az elégetéséhez honnan szerzünk oxigént? Sok mindenről hittük már a kutatások nyomán, hogy értjük, aztán mégse. Teljes számításinkat arra alapozzuk, hogy Einstein szerint a világegyetemben egyetlen állandó, és meghaladhatatlan sebesség létezik, a fénysebesség... Érdekes módon a 3c273 jelű kvazárból kiáramló anyag sebességét 10-szer gyorsabbnak mérték, mint a fénysebesség.

Léteznek „összefonódott" részecskék, amik között szétválasztáskor sem szűnik meg valamilyen kommunikáció, és ez a kommunikáció az egymástól való távolságtól függetlenül döbbenetes, tízezerszeres fénysebességgel jön létre. Akkor most valójában mit is értünk? És ezek csak a józan paraszti ész laikus kérdései, a tudományosabbak, hogy miként hat az életre, fogantatásra, születésre a harmadannyi gravitáció, és az így létrejött utódok életképessége garantálható-e, valamint embernek lesznek-e nevezhetők, egy minden téren bizonyosan merőben eltérő felépítéssel, adottságokkal. Netán szellemi képességgel megáldott élőlények, vagyis valóban mi válunk-e intergalaktikussá, vagy egy új faj kezd valami életnek nevezettet egy idegen bolygón, aminek következményeit, hatásait még csak sejteni sem vagyunk képesek?

Nem arról van szó, hogy ne kutassunk hasonló lehetőségeket, de a nagy kutatás közben nem lenne jó, ha elfeledkeznénk arról, hogy mi itt jöttünk létre, itt élünk, és ha teszünk érte, még sokáig itt is fogunk. Lehet, hogy a jövőben létrehozunk majd kisebb kolóniákat közeli bolygókon, de állandó lakhelyünk soha nem lesz egy idegen égitest. Nem pusztán azért, mert soha nem lesznek megfelelő eszközeink nagy létszámú ember nagy távolságra történő gyors utaztatásához, hanem mert földi, értelmes faj vagyunk, és minden amellett szól, hogy ezt a földet tartsuk élhető formában.