Tulajdonképpen a régi barátság vitt el a Karthago csütörtök esti, sárvári koncertjére a Posta térre. Kezdésre már zsúfolásig meg is telt a placc asztalok mellett üldögélő emberekkel, és a színpad előtt gyülekezők lelkes rajongókkal, mindenféle korosztályból. Mennyien szeretik őket!- néztem körbe. Úgy jó másfél óra múlva, a koncert után pedig senki sem volt, aki csalódottan ment volna haza. De, előre szaladtam.

A nagy ovációval induló buli - mintha csak Takáts Tamásék megérezték volna a gondolataimat - a Barátok nélkül című számmal vette kezdetét. A koncerten is elhangzott, hogy az 1979-ben alakult együttes ma is az eredeti felállásban lép fel, és hogy nagyon is meleg barátság köti össze őket. Ez végig érezhető is volt mindenki számára. Ha már említettem a megalakulást, hadd mondjak pár adatot is, azaz némi adalék a kutakodásra lustáknak a zenekar történetéből: a kor egyik legnépszerűbb bandájának érdekessége - a kitűnő hangszeres játék mellett - az ötszólamú vokál volt, és ma is mindenki énekel a zenekarban, szólóban is.

Első lemezük 1981-ben jelent meg, Karthago címmel, és rekordmennyiségben fogyott el. A borítón szereplő elefánt a címerállatukká vált. Ugyanebben az évben, egy koncertjükön történ haláleset után írták meg mind a mai napig legismertebb, és szerintem legszebb dalukat, a Requiemet, amivel még egy Nemzetközi Táncdalfesztivált is megnyertek Ausztriában, és ami nélkül nincs egyetlen fellépés sem.

Fennállásuk során rekordmennyiségű koncertet adtak, persze akkoriban főként a szocialista országokban. Velük nyitották meg az akkor épült Petőfi Csarnokot 1985. április 27-én, hogy aztán pár nap múlva, szinte érhetetlen módon beszüntessék működésüket, igencsak nagy zavart keltve ezzel, tekintve, hogy le volt szervezve egy 50 koncertből álló sorozat számukra a Szovjetunióban. A tagok ekkor már játszottak más zenekarokban, és ha azt hinnénk, hogy valami összeveszés okozta felbomlásukat, hát nagyot tévednénk: barátságuk töretlenül megmaradt.

Öt év kihagyás után a PECSA kérésére újra összeálltak egy koncert erejéig, és ez - rekordszámú közönség részvételével - olyan jól sikerült, hogy az óta ismét koncerteznek. 16 albumot adtak ki eddig, egy jubileumit éppen idén, Együtt 40 éve címmel. A zenekar tagja: Szigeti Ferenc, zenekarvezető, ének, gitár, Gidófalvy Attila, billentyűk, ének, gitár, Kiss Zoltán Zéró basszusgitár, ének, Kocsándi Miklós dob, ének, és Takáts Tamás ének, szájharmonika.

De térjünk vissza a Posta térre! A régi számok után, mint pl. Keleti ég, Senki lánya, játszottak az új lemezről is: Valahol, Rock a vérünk, de a rajongók előtt már ezek sem voltak ismeretlenek, velük énekelt a közönség. Miközben az első sorból élveztem a zenét, és figyeltem az előadók, főként Tamás showman-i kvalitásait, a szellemes összekötő szövegeket a nóták között, vagy az egymás játékos „szivatását", nem volt nehéz megérteni népszerűségük titkát, és hogy miért hatnak úgy ma is dalaik.

Nem szeretném egy unalmas beszámolóval elregélni a tegnapi este történetét, csak tanácsolni tudom mindenkinek, hogy, ha módja lesz rá, hallgassa meg őket. Lemezeiket, hogy élvezhessék a tökéletes hangzást, és koncertjeiket, hogy elvarázsolhassa őket a zenészek személyes varázsa. Nagyon megnyerő volt a kedvesség, a közvetlenség, a szenvedély, amivel játszottak, és az a nem tanulható tehetség, amivel időutazásra küldték az idősebbeket saját ifjúkorukba, és vad éneklésbe vonták a fiatalabb generációt is. Sok volt a személyes gesztus is a nézők felé. Pár dalt megemlítek az elhangzottak közül: Apáink útján, Áruló nem leszek, az elmaradhatatlan Requem a végén, és hogy ne szomorú dallal záródjon az este, a Kezdj új életet.

A meleg nyári estéből lassan oszladozott a tömeg, alig elfogadva, hogy a koncert véget ért. Azon tépelődtem a kocsim felé ballagva, hogy vajon a mai zenekarok is színpadon lesznek-e még negyven év múlva, ekkora életművel a hátuk mögött, és hogy fiataljaink barátságai is olyan időtállók lesznek-e, mint a mieink? Mindenesetre örültem, hogy az enyém elhozott erre az estére.