Mikor megy az ember moziba? Ha valamit nagyon meg akar nézni, ha balul sikerül egy randija, ha csajos napot tart és barátnőzik, ha nem süt a nap és strand helyett, stb. A sor végtelen. Amennyiben pedig nem ragaszkodik megnézendő filmhez, úgy jöhet dráma, vígjáték, akciófilm, bármi! Valahogy ilyen módon keveredtem én is a nyolcadik sor tizedik székébe, hogy a kellemes szórakozás mellett érjen azért más meglepetés is.

Egy Quentin Tarantino filmet, a Volt egyszer egy Hollywoodot játszották. A plakáton két „nagyágyú" feszített, mint főszereplő, Brad Pitt és Leonardo DiCaprio, egy szőke szépség, Margot Robbie társaságában. Láttukra elnyomtam magamban egy „jézusmáriát", mert a világot megmentő szépfiú karaktere nem az én zsánerem, ahogy a mindent legyőző, felégető, de „hajunk szála sem görbül"szuperhős sem, aki mellett  XXL-es keblű szexbombák robbannak be a storyba, hogy a végén minden love and happiness legyen. Tarantino neve azonban többet ígért tucat akciófilmnél.

Ha valakit a cím emlékeztetné Sergio Leone kultikus alkotására, a Volt egyszer egy vadnyugatra, hát nem tévedne nagyot, és valószínűleg nem is véletlen a párhuzam. Tarantino ismert szeretete a western iránt behozza a filmbe a korszakot, az életérzést, de nem is ő lenne, ha nem vinne bele egy csavart. A történet középpontjában ugyanis éppen az ilyen típusú filmek hollywoodi forgatása áll, melyet a fent említett két fickón keresztül mutat be.

1969-ben játszódik - igen jól megcsinálva a látványvilág -, és a jó három órás film szokatlan módon nem egyetlen cselekménysorra van felfűzve, hanem látszólag egymáshoz nem illő epizódok összessége. Tehát nem egybefüggő történet, ami tulajdonképpen csak a film utolsó negyedórájában nyeri el értelmét. Megvallom, hogy eleinte zavarbaejtő ez a rendezői koncepció, az emberben kattog a „hogy jön ez most ide?" kérdése, de éppen ezzel van fenntartva az izgalom is, hogy mi sül ki vajon a sok kis epizódból.

Adva van a két főhős, akik mindketten a tőlük eddig leginkább látott, jólfésült karakterrel szemben két, kicsit megfáradt, kiábrándult és nem is túl szerencsés fazont játszanak. DiCaprio egy valaha sikeres sorozatsztárt, ám mostanra egy már lecsúszófélben lévőt alakít, aki, jobb híján westernekben vállal mellékszerepeket. Brad Pitt pedig az ő hűséges kaszkadőrét, aki a jobb napokban a veszélyes jelenetekben helyettesítette főnökét, de mára feladatok hiányában csak egy mindent megjavító mindenes és sofőr szerepet tölt be. Kettejüket valamiféle barátság fűzi össze - az érdekek mentén. Miközben ők a talpon maradásért küzdenek, Tarantino egy érdekes megoldással teszi még valóságosabbá Hollywood  világát: a kor és a filmgyártás valós figuráit keveri a kitalált szereplők közé. Roman Polanskit és feleségét - akit Margot Robbie alakít -, akiknek a történetben fontos szerepük lesz, vagy pl. Steve McQuennt és a medencés partit a Playboy-guru házába.

Elég sok utalás is van a filmben más, régebbi filmjeire, ezért ha valaki nem ismeri eléggé ezeket, bizonyos poénok nem fognak ülni. Egyébként Tarantino elég kiábrándító képet fest a filmkészítők világáról: ital, korrupció, és könnyű bukás. Szó sincs hősiességről, főként a DiCaprio alakította Rick Dalton esetében, akit tönkre tett a sok pia és züllött életvitel. Még a Pitt által megformált Cliff Booth-ban villan fel némi erő és méltóság. Egészen kiváló alakítást nyújtanak mindketten a tőlük szokatlan karakterekben, és akad jócskán érzelmekre ható, szívet melengető, vagy épp drámai pillanat is a filmben. Ilyen a statisztakislány és Dalton jelenete, vagy a női főszereplő, Margot Robbie, Sharon Tate-nek, Roman Polanski feleségének megformálója, aki igazából nem sokszor szólal meg, de mégis jól hozza a magányosság drámáját. Azt a gyönyörű, kivételes helyzetben lévő, színészi babérokra vágyó naivát játssza, aki elismerésre és figyelemre vágyik, de szerepe férje mellett csupán díszlet. 

Hollywood ellenpontjaként jelennek meg a korra oly jellemző hippik, sodródó, kommunában élő, elvadult fiatalok, akik éppen ezt a hollywoodi filmes világot teszik felelőssé életük alakulásáért, mely az erőszakra tanít, szereplőinek hedonista életmódja pedig megérdemel minden büntetést. Nagyon fontos üzenetnek éreztem a fiatalok ilyen módon történő megjelenítését, és nagyon is aktuálisnak a média és a virtuális világban önmagukat nem találó, figyelem- és szeretethiányban ide-oda sodródó srácok ábrázolását. A film legfeszültségteljesebb jelenetét is éppen ők adják, ahol már előrevetül a kábítószerek és erőszak árnyéka, ami aztán a film végéből igazi horrort csinál. Itt is egészen szokatlan és izgalmas módon keveredett össze fikció és valóság, az utolsó percig szolgált meglepetésekkel. Szerencsére a film készítőinek sem egy önmagában tartalmatlan thriller volt a célja, és a legvéresebb jeleneteket is egy-egy humoros poénnal oldották fel. 

Összességében egy izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedő, nagyszerűen megrendezett film ez, sok humorral, parával, hiteles látványvilággal, jó zenékkel és remek színészi játékkal, valamint gondolkodnivalóval. Érdemes rászánni az időt.