Fontos-e szembesülnünk azzal, mennyi előítéletünk van egymással szemben? A boldoguláshoz öröklött esélyek különbözőségeivel, a gyermekkorban gondosan elültetett beidegződésekkel, az eleve feltételezésekkel? A Jurisich Miklós Gimnázium diákjai ezen a héten négy másik ország fiataljaival együtt ezekre a kérdésekre keresik a választ Erasmus+ projektjük részeként, melynek címe Harc a Toleranciáért (Fight For Tolerance).

A csoportfeladatok során az is kiderült, milyen sok hasonlóság van az olasz, spanyol, cseh, portugál és magyar fiatalokban, akik más-más kultúrából érkeztek. Ez már az ötödik találkozója az Európai Unió által támogatott két éves Erasmus+ projektnek, egyben az utolsó. 

A gimnázium díszterme éppen üres, a projektben részvevő diákok Budapesten jellegzetes épületeket látogatnak. Nappal a Hősök terén flashmoboznak, majd a Rakparton, a Budai Várban, a Vörösmarty téren sétálnak, este a Dunán sétahajóról pillanthatják meg a kivilágított Országházat.

Az öblös térben kellékek szólítanak meg minket: színes papírdobozok újságképekkel, belül tárgyakkal kibélelve. Szimbolikus mind. Kívülről a látszati, a nemzetekről feltételezett sztereotípiák lenyomatai (spanyoloknál bika, latinos temperamentum és a Real Madrid), közelebb lépve belül a készítők által megfogalmazott valóság. Ahogy egy nemzet önmagát látja.

Balra színes papírokon angol szavak a pódium lépcsőfokaira ragasztva. Az egyetemes történelmen áthaladó hátrányok és megkülönböztetések bélyegei. Eretneküldözések, az a bizonyos néger nő a buszon...

Kedden privilege walk volt, magyarázza Nagy Marietta tanárnő, a program főszervezője. A földön szalagok hevertek, a középvonalon indult minden részvevő valamelyik irányba. Előre léphetett, ha pozitívan vonatkozott rá a kérdés, hátra, ha hátrányosan érintette. A témák olykor szorongatóak, máskor megindítóak, nagyon mély szembenézés volt ez önmagunkkal. Mert kapunk ugyebár egy kérdést, hogy elváltak-e a szüleim, hátra lépek egyet. Érzékelhető-e a bűnözés a lakóhelyemen? Újra egyet. Vagy a tanulmányaim, az anyagi helyzetem. A végén kiderül, mikor mindenki elfoglalja a helyét a szalagokon, hogy a legjobb barátok is messze állhatnak egymástól ezen ismérvek szerint. Vagy az is, hogy sokszor a környezetünkben a legboldogabbnak tűnő társaink kaptak legkevesebb esélyt az induláshoz! Nem ítélkezhetünk.

Rozmán László, a Sárvári Tankerület Igazgatója angol tanárként is megtisztelte jelenlétével az eseményt, és az interjúk meghallgatása után érdeklődve beszélgetett a külföldi vendégekkel.

A Jurisics-várban fotókiállítás fogadta a találkozó résztvevőit, amin a fekete-fehér képek dokumentálták csalfa előítéleteinket. Szándékosan provokálnak bennünket a helyzetek, a felek: két kéz átnyúl a szögesdrót kerítésen, padon szendvicsét majszoló magzat pózban fekvő lány, mint egy otthontalan gubbaszt. Egy lány éppen egy másik lány kezét érinti. Félreérthető felvételek. Kicsit elszégyelljük magunkat: mennyi ilyen manipulatív fotót látunk a lapokban, az interneten. Mennyire könnyű megtéveszteni minket! Ebben a percben a képek láttán vajon mire gondolunk?

Faj, nem, vallás, fogyatékosság, képességek, szexuális irányultság, társadalmi helyzet... Mennyire más körülmények között növünk fel, milyen más lehetőségekkel indulunk, s mennyi apró beidegződés nehezítheti meg az életünket. A sztereotípiák erősen rögzülnek, a tömegeket könnyű megtéveszteni. Vajon mikor kap minden ember egyenlő esélyt a lélegzéshez, a létezéshez? Harcolunk érte folyamatosan.