Mindjárt az elején leszögezem, hogy kétlábúként is elutasítok mindent, ami durran, robban és mesterséges fényhatást kelt a horizonton. Nem a savanyújános mondatja belőlem, de a kedvem cseppet sem lesz jobb/több/emelkedettebb a durranás-robbanás-fénylövellés évbúcsúztató és endorfin-termelő szentháromságától. Felőlem a pirotechnikai cégek akár be is dobhatják a kulcsot, nem hullatok krokodilkönnyeket értük, az ebek meg valószínű, ünnepnapként vésik majd fel különbejáratú eseménynaptárukba a pirobizbasz-mentes napot.

Érthető, hogy az ember nem azért talál ki dolgokat, hogy az őt körülvevő környezetre figyelemmel legyen - már régóta nem így van ez. Az önnön érdek, a komfort-érzet és a talmi csillogás überallesel mindent, és egyetlen prioritásként a tömegszórakoztatás nem épp laposbuksza-komaptibilis hozadékát tartja csak szem előtt. Hiába károg minden évben a média, s köröz a tankeltüntető füstfelhőjű robbogatás veszélyei felett, mégis mindig címlapra kerül egy-egy megégett arc, csonkolt kéz vagy épp egy kiégett fészer. Mindez a sok bigface(r) miatt, akik meg vannak győződve róla, hogy a saját egójuk/házuktája/apu nyaralója jobban fénylik szilveszterkor, ha rakétákat lőhetnek égbe, amik aztán „szkeletonként" hullanak vissza a tiszavirágéltű égi pályáról, szennyezve a levegőt és földet.

Sorok írója végigszenvedte négylábújával ezt a szilvesztert is, jóformán 18-06ig nyugtatgatta a lakásban az egyébként családbarát, nagytestű mackóját, aki külsőre, termete miatt akár még riasztó is lehet, de ilyenkor derül ki igazán, hogy valójában mennyire galamblelkű. Menedék mindig a hangforrástól - durranástól - legtávolabb eső ponton van számára, lehetőleg sötét, védett helyen, vagy ahol ember van. Micsoda paradoxon, hogy a kutyák épp azoktól várnak segítséget, akik közvetve félelmük előidézői?

Jópárszor megéltem azt, hogy a széktámla és a hátam közé fejét befúró kutya egész testében remeg, s hiába veszi körül őt több ember is, és nyugtatgatja, inkább az ösztöneiben bízik. Biztosan tudja és érzi, hogy ami az embernek most szórakozás, az neki félelem. Maradandó félelem. Állítólag elfelejtik az ebek ezeket a dolgokat, én meg úgy gondolom, hogy előhívják őket, újra és újra.

Kedves Emberek! Tudom, hogy a petárda, a tűzijáték immár - szó szerint - szerves része lett ünnepeinknek, hogy komplett iparág fejlődött ki ennek kiszolgálására. Ha már ily szerencsétlenül, kicsinyes és felszínes mementóként tradícióvá avanzsálódott szilveszterkor és állami ünnepeinken - mert milyen jól veszi ki magát egy szónoklat utáni, üzenet-nyomatékosító látvány-orgia!? -, ám legyen. Akár még azt is gondolhatja a T. Olvasó, hogy vizet prédikálunk, mert fotótémaként nekünk is megfeküdt a fénycirkusz újévkor.

De amíg az ember valahogy tolerálja ezt az újévi „személyiségzavart", addig az állatoknak sok beleszólása nem nagyon van a történésekbe. Továbbra is zavarodottan rohangálnak az udvarokon, megszöknek gazdáiktól, jóformán a világból rohannának ki a balfék humanoidok piroingerenciája elől. Azok az állatok, akiket az ember elsőként háziasított. Valószínű, akkor még petárda és tűzijáték hiányában, különben orbitálisat haraptak volna már akkor a domesztikáló gazdajelölt seggébe.

Konklúziót nem írunk, azt mindenki gondolja át magában, így is elég vitriolosra és egyoldalúra sikeredett ez a kis kutyapárti szösszenet. Vauuuu!