Ez az élmény pedig fokozható akkor, ha esik a hó. Az égi reflektor felülről tereli a hó útját, a kivilágított templom fénye pedig idelent segít szétteríteni a természet cukormázát. Lehet, hogy a hold és a templom előző életükben testvérek voltak? Ki tudja? Nem lenne olyan nagy meglepetés. Az viszont biztos, hogy cinkosan összenevetve kapcsolják ki lámpáikat, ha hajnalodik.

A hó egy cseppnyi mennyország, a város pedig ilyenkor gyónja meg bűneit

Az emberek igen is szeretik a fehéret. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a szín védi a mundér becsületét, ha a többi éppen másnaposan botorkál haza a kocsmából. Vagy ott van a patyolattiszta fogalma. Ennek a szónak etalonikus jelentése van. Mindent ehhez kell viszonyítani. Ez a kiindulási alap. Nem gondolják?

Aztán ki ne hagyjuk a filmeseket sem. Persze a lomografisták is jöhetnek. A fehéregyensúlyról van szó. Egyesek feketén-fehéren látják a világot. Mások mondják is. Ők azok, akik nem kertelnek. Vagyis nem a kertészek.

Szóval a fehér, a tisztaság, az ártatlanság jelképe. A hó egy cseppnyi mennyország, a város pedig ilyenkor gyónja meg bűneit. Ez főleg hajnalban igaz, amikor az ember még nem kezdi el ámokfutását, hogy az minél előbb újra vétkezhessen. Hogy visszaállítsa azt, ami normális. Legalábbis az ő számára. Pierrot egyszer találóan azt énekelte, hogy 'az egész udvar tiszta porcukor.' És mennyire igaza van! A természet így édesíti meg a.... khmmm. Várost.

A természet győz. Mint mindig. Hol láthatóan, hol okosan sejtetve fölényét. Erre a legjobb példa a mozi és béklyó bank közötti átjáró. Ott, ahol nyitott a tető, ahol azon melegében (sic!) belepi a betont, az árvácska ágyásokat. A fedett részen elhaladva az az érzése támad az embernek, hogy az egész roskadozik, az utolsó lélegzeteket veszi, hogy vajúdva hozza világra egy fenti világ üzenetét.

Tökéletes kontraszt egy tökéletlen világban.

A hó és az emberi fantázia tökéletes játszópajtások. Például akkor, ha a tiszta hóban egy rétet trappol ki, virágokkal, parasztbácsival, tehénnel. A parasztbácsi pedig szalonnát eszik. Iszonyatosan nehéz szalonnát kitrappolni a hóban. Főleg, ha az kövesztett (mármint a szalonna). Ha pedig elfárad a nagy alkotás közepette, egyszerűen csak kitrappolja, bele a Főtérbe, hogy snow. Ez azokban az esetekben hasznos, ha angolul tudó turisták jönnek Szombathelyre és nem tudják, hogy mi is ez. A Király utcában pedig hókukások viszik el konténerben a havat, hogy felépítsenek egy hótalponállót, ahol hórumos hórészegek, hómustáros hókolbászt dobálhatnak (hórukkolhatnak - a Szerk.).

Hogy mi a helyzet az autókkal? Nos, a kocsik bolondosan táncolnak fel-alá az úton. Végre ők is szabadok lehetnek, ha csak egy pillanatra is. Úgy, mint az a kis Déjvó Tikja, ami „ujjongva" piruettezett a Széll Kálmán utcában.

De sajnos ebben az esetben is ellentmondásba ütközünk. Az Ember sózni akar. Igen, a Nagybetűs. Már megint, hajt, gürcöl, káromkodik azért, hogy normálissá tegyen egy olyan helyzetet, ami már rég romokban hever. Főleg szeretett hazánkban, Magyarországon.

Sózni csak azok akarnak, akiket már nem lehet megkülönböztetni egy zakatoló nyomdagéptől. Ha szembejönnek az utcán, meg lehet süketülni a zajuktól. És egyre többen vagyunk ilyenek. Nem vesszük észre, hogy a saját belső ricsajunkat a szemünk csak kihangosítja, korma rárakódik a másik emberre is. Olyan lesz tőle a város, mint egy nagy disznóól.

Hogy akkor mégis mi a nappali város hangja? Már rég csak egy újabb ütem a gépezetben. A hó „csak" porcukor a Mindenható markában. Fogadjuk el! Sohasem késő!