„Nem történt semmi erkölcs”, csak eljátszottak egy életet, két felvonásban - Liliom a Weöres Sándor Színházban
Képgaléria megtekintése2010.01.16. - 15:30 | vorinori, Büki László - Fotók: Dart
„Én tényleg egy disznó vagyok… De nem vagyok házmester!” Irónia és múlt századi társadalomkritika bújt meg s feleselt egymásnak a Weöres Sándor Színház Liliom-premierén, mégis összeszorította a szívünket a vicceken túl rejtőző komolyság. A Valló Péter rendezte darab két felvonásban mutatta be egy letűnt kor édesbús romantikáját, egy külvárosi vagány hódítások mögött megbújó emberi gyengeségét és a „szívszerelem” tisztaságát.
Molnár Ferencről első hallásra sokunknak a Pál utcai fiúk ugrik be, és talán csak másodiknak sejlik fel egyik legsikeresebb műve, a Liliom, amely a XX. század elején élt külvárosi átlagember hétköznapjait és sorsát mutatja be, meghintve a kor humorával és egy szívbemarkoló, kimondatlan szerelem tragikumával.
Az előadás kezdetekor a díszletre pillantva nem lehetett nem arra gondolni, hogy az egész miliő annyira magyar, hogy szinte már nem is lehetne továbbfokozni. A színpad két oldalán álló oszlopon a hatalmas lófejek, a pajtaszerű belső tér, a körhinta, és a színpad jobboldalán mindenféle kacatból összeállított halom mind-mind erről tanúskodott. Apropó kacatok. Nos, a rendező nem bízott semmit a véletlenre, sokkal inkább a néző fantáziájára, ugyanis mindez egyaránt lehetett volna padlásra felvitt, régi dolgokból összerakott egyveleg, több jelentéssel bíró emlékkupac, vagy épp Liliom életének meghatározó, tárgyiasult morzsái. A földön heverő tárgyak egytől-egyig sokunk gyermekkorát is megidézték - biztosan emlékszik mindenki a barna gombszemű macira, a hatalmas, mintás párnákra, a színes hintalóra, arra az esernyőre, ami még a papáé volt, és meglepő, de még mindig használható... Horgas Péter díszlettervező munkája szívenütő múltidézés volt a szemnek, a kellemes tárgyak avittsága között.
A történet úgy indul, mint egy romantikus mese: Liliom, a körhinta kikiáltója, minden lányszívhez utat találó, nagydumás csalogatója kiáll munkaadójával szemben egy „törékeny kis bogár", Juli mellett, akinek derekát átkarolva felébreszti Muskátnében a féltékenység zöldszemű szörnyét. A körhintás Muskátné nem tűri a „fogdosást" a vurstlijában, s ezt még a környék legjobb kikiáltójának - egyben alkalmi légyott-partnerének -, Liliomnak sem nézi el. A kültelki csibészt azonban nem hatja meg a munkaadói lelkigyakorlat, a lényéből fakadó vagányságtól vezérelve kockára teszi amúgy is szégyenfoltokkal terhes, kétes „egzisztenciáját". S bár Muskátné visszakönyörgi, ő mégis a kötöttségek - és távlatok - nélküli életet válassza, amelyben faragatlan jelleme mellett ott ragyog Juli önzetlen, tiszta szerelme. Liliomot megbéklyózza a „nyakába szakadt szabadság" és a felelősség súlya: gyermeket vár Julitól, és családot kell(ene) fenntartania. Ábrándokat kerget egy szebb, gondtalan jövőről. Ez a jövő most az ő kikiáltója, csalogatója, melynek beteljesüléséhez vezető út - ismerve Liliom habitusát - csak tragédiába torkollhat. A túlvilági ítélőszék előtt Liliom újra lehetőséget kap arra, hogy elszámoljon öngyilkos cselekedetének valódi okával, azonban a számvetés legalább annyira gyengéje, mint amennyire földi létében a jócselekedet volt. Tizenkilenc év tisztítótűz után tér vissza ismét a földre családjához, hogy szeretettel beteljesítse földi pályafutását, ám a sorstól ismét rossz lapot kap - befuccsol - és megüti lányát.
Még a legjobb történetet is el lehet rontani rossz szereposztással, és vérzett volna a szívünk, ha így van, de még csak gondolni sem gondolhattunk ilyesmire, amikor láttuk a Julit alakító Csonka Szilvia szemében a könnyeket, hallottuk hangján a megtört, megvert nő fájdalmát, nevetésén a határtalan boldogságot, láttuk mozdulatain az őszinte kétségbeesést. Számunkra a darab legnagyszerűbb alakítása az övé, melyet kiteljesít Szabó Győző hiteles, nagyformátumú játéka a nagydumás hintáslegény szerepében. Alakításában összemosódott a két ember, egyszerre lett Szabó Győző Liliom, és fordítva. „Művész volt ő, nem tisztességes!". A Ficsúrt alakító Czapkó Antal szerepe is meghatározó volt az esemény alakulásának szempontjából, ahogy a Muskátnét megformáló Kiss Mari nagystílű, olykor lekezelő körhintása is repítette a nézőt.
Odabilincselt minket a darab a székhez, mégpedig annyira, hogy a szünetet egyáltalán nem vártuk. Mikor mehetünk már vissza, mi lesz a folytatás, milyen rendezői huszárvágást tartogat még az előadás? A társulat megadta rá a választ, mégpedig úgy, hogy egész este röpködtek a poénok, könnyesre nevettük a szemünket, az irónia és a múlt századi társadalomkritika ott bujkált a sorok közt, de mégis: a vicceken túl rejtőző komolyság összeszorította a szívünket. Nemcsak megható volt, hanem meghatározó is. Láttunk identitászavarból keletkező ballépéseket, felismerést, szenvedést, butaságot és realitást, és hogy tökéletes legyen a darab íve: a megbocsátást.
Minden túlzás nélkül állíthatjuk: nemcsak az előadásvégi vastaps fejezte ki azt, hogy kihagyhatatlan színházélményben volt részünk. Az cselekménykibontás, a színészi játék és a karakterek megformálása sokkal többet adott annál, mint amit a történet alapján vártunk. Mi egyszer sem néztünk az óránkra, de ha mégis rápillantottunk volna, elképzelhető, hogy 1909 szerepelt volna a dátumnál...
(Ez a mese arra való, hogy özvegyasszonyok altassák el vele kisgyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy mire vége szakad, aludjék el az, akinek mesélték.) A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Úgy hívták, hogy Závóczky. Ez a Závóczky nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott, sokat megvert, néhányat meg is szúrt késsel, lopott, csalt, rabolt, de azért nagyon jó fiú volt, s a felesége nagyon szerette. Mert a felesége egyszerű kis cseléd volt, aki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált, s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte Závóczkyt, akin kétszínű nadrág volt: a fele sárga, a másik szára piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a spárga vége a zsebébe ért, és Závóczky megráncigálta a spárgát, hogy a csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett, és a legszebb cselédek arra a ringlispilre szállottak, amelyiken Závóczky ezt a tréfát ûzte. Az egyszerű kis cseléd itt ismerte meg Závóczkyt, és vele maradt egész nap, s bár tíz órára otthon kellett volna lenni, még tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig már nem mert hazamenni. Azontúl a tollas fejű fiúnál maradt, soha többet nem ment cselédnek, és olyan jó volt, és szelíd volt, és olyan szép kis cseléd volt, hogy Závóczky elvitte a hivatalba, és feleségül vette... Molnár Ferenc |
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1941 szavazat
Új hozzászólás
Korábbi hozzászólások